Részletek az első színdarabokból

Berkovits György: Életvesztesek

Berkovits György: Életvesztesek

Szereplők:

ORSOLYA, kezdő színházrendező
ORSÓKA, CONGA, TIMKE, ÁLORSÓKA, nevei a darabban, amit rendez
GYÁRFÁS, a férje
VIRÁGHAJAS, ÁLVIRÁGHAJAS, a férje nevei az O. által rendezett darabban
LUCA, fényszobrásznő, a barátnője
GÉZA, rendező, a barátja
TÁNCOSNŐK (első, második, harmadik)
MOZARTOT JÁTSZÓ színész
SALIERIT JÁTSZÓ színész

„Orsolya és Gyárfás szobája. Könyvespolcok, tele könyvekkel. Két teljesen egyforma, egymás mellett kis távolságban elhelyezett íróasztal. Az egyiknél, amely kéziratokkal zsúfolt, GYÁRFÁS gépel. Kamaszos férfi, kinyúlt fekete pulóvert, szürke farmert visel. A másik íróasztal üres. Az írógép zaja
hallatszik.

Belép ORSOLYA egy nagy bőrönddel. Még koránál is fiatalabbnak
látszik, kinyúlt szürke pulóvert, fekete farmert visel. Szétnéz, pillantásával
végigpásztáz a szobán, leteszi a bőröndöt.

GYÁRFÁS Abbahagyja a gépelést, szótlanul nézi Orsolyát. Nézik EGYMÁST. Csönd, idegesítő csönd.

ORSOLYA Visszajöttem, Gyárfás. Elhallgat. Csönd.

GYÁRFÁS Folytatja a gépelést. Az írógép zaja hallatszik.

ORSOLYA Kimegy, majd ismét belép egy újabb csomaggal. A komputerem. Sétálni Kezd. Jól megnéz mindent. Itt semmi sem változott, csak
az íróasztalom üres. Elhallgat. Csönd. Nem is üdvözölsz, Gyárfás?

GYÁRFÁS Gépel tovább.

ORSOLYA Kezdi kicsomagolni a számítógépét. Nagy utat tettem meg.

Elhallgat. Csönd. Először elhagytalak téged, Gyárfás, és Lucához költöztem.

Elhallgat. Csönd. Aztán Luca kiadta az utamat, és Gézához költöztem.

Elhallgat. Csönd. Aztán elhagytam Gézát, és visszajöttem hozzád.

GYÁRFÁS Gépel tovább.

ORSOLYA Folytatja a számítógép kicsomagolását. És akkor felhangzott
egy zene. Megszólal Bach Brandenburgi versenye. Maga a zene. Boldog
vagyok, Gyárfás. Gyárfás felé fordul vidáman. Boldog vagyok. Meg
tudtam írni, hogyan él bennem a megismerkedésünk. Tehetséges vagyok
már megint. Ez az írás az Életvesztesek egyik részlete lesz.

GYÁRFÁS Gépel, nem figyel Orsolyára.

ORSOLYA Elkedvetlenedve. Nem figyelsz rám most sem. A Bach-zene
abbamarad.
Ismét kezdődik egy olyan napunk, amikor ismét kereslek
és ismét nem talállak. Befejezi a számítógép kicsomagolását.

GYÁRFÁS Gépelés közben. Szóval, már megint keresel, Orsolya.
S lám, meg is találtál.

ORSOLYA Kezdi felrakni a számítógépet az íróasztalára. Szerelmünk
a halálunkig érvényes, érted? Elhallgat. Csönd. Leül, elrendezi a
számítógépet az íróasztalán, bekapcsolja.
Ha nem hagyod abba azt a kurva
gépelést, benzinnel leöntelek, és felgyújtalak. Van itthon sebbenzin,
úgy emlékszem.

GYÁRFÁS Gépelés közben. Nem értem, érted? Nem értem, érted?
Nem értem, érted? Abbahagyja a gépelést, felugrik, íróasztala mögött áll,
akár egy cövek.
Nem is akarom érteni.

ORSOLYA Olvassa a számítógép monitorjáról. És akkor játszani
kezdtünk, játszani, magát a zenét. Felhangzik Bach Brandenburgi versenye.
Csak a saját hegedűmet hallottam, mintha a zenekarból egyedül én
játszottam volna. A téren, ahol hangversenyeztünk, orgonaillatú szellő
lengedezett. Szétnéztem játék közben, ki a zenekarból, s azonnal észrevettem
egy fiút a gyér hallgatóságban. Fának támaszkodott, vászonnadrágja
fehéren világított, merően bámult engem. Rajtafelejtkeztem és mosolyogtam
magamban, de azért pontosan beléptem a szólamomba, amikor
kellett. A karmester azonban hozzám ugrott, ordított: min mosolyogsz,
te, kis kurva, ordította, és cibálni kezdett ki a zenekarból. Kihúzta
a széket alólam, lökdösött, taszigált, le az emelvényről. A zene gyönyörűen
szólt közben, gyönyörűbben, mintha továbbra is a karmester
vezényelte volna. Védekezően magam elé tartottam a hegedűmet, a karmester
rácsapott, a hangszer kettétörött. A hallgatóság fütyült, röhögött,
kárörvendett, belerikoltozott a zenébe. A földre estem, fölöttem magasodott
a karmester, de mielőtt rám taposhatott volna, valaki elrántotta.
Az a valaki a fiú volt, ő segített fel és támogatott el a térről. A karmester
utánam ordított, korán kezded, te, kis kurva, a légkört mételyezni. A fiú
megsimogatta az arcomat, azt mondta, rajtafelejtkezett röpködő, fehér
kézelőből előbújó vékony csuklómon. Ilyen lány kellene neki, egy ilyen
kamaszos és hegedülő lány, mint én, mondta ezt is. Szívesen meghívna
a felolvasásra a készülő művéből. Felnevet. Nevettem. Holmi készülő
mű, az jó, mondtam a fiúnak, neked még a készülő műveidet is meghallgatnám.
De jegyezd meg, az én szerelmemnél veszélyesebb, folytattam
így, nem létezik. Legfeljebb az enyém, mondta a fiú. Felnéz. Azóta is mételyezem a légkört mindenhol, így mondják rólam. Elhallgat. És rábízom
magam továbbra is annak a fiúnak a védelmére.

 (…)

GÉZA: Tudod mi van kint?

ORSOLYA: Tudom, ősz van kint. Az ősz kibírhatatlan egy ilyen városban, mint ez a bazári majom Budapest. Ami kint van, azt nem lenne szabad elviselni, fel kellene lázadni. Ha meg nem lázadunk fel, akkor nem szabadna tudni. Elhallgat. Csönd. Felvilágosítalak, kint nincs már sem társadalom, sem természet, sem művészet. Elhallgat. Csönd. Vérengző bacilusok vannak, lapuló patkányok, könnyező fűcsomók, mérges gázok, szennyes égbolt, ködszerű szivárvány, szivárványszínű köd. Én most például egy szélben nyöszörgő fa vagyok.  

 (…)”