Részletek a szociográfiai művekből

Berkovits György: Világváros határában

Berkovits György: Világváros határában

A „Honfoglaló nemzedékek” című fejezetből:

„ (…) Hű, de jól ismertek a Tüzép-nél. Én ott minden fizetésnapon megjelentem. Az úgy ment, hogy darabonként szereztem be a téglát, apránként a többi anyagot is, ahogy a pénzemből futotta, egy fuvar ekkor, egy máskor. Kértem a vállalattól is segítséget, kaptam nyolc betongerendát, de jól jött. Én mindenhez értek, ha megfigyelem, hogy csinálják, bármit, azt már tudom azonnal. Apám ezermester volt, tőle örököltem ezt a tehetséget. Otthon mindent magunk eszkábáltunk össze, még a lőcsös kocsit is. A házat teljesen egyedül, a két kezemmel építettem fel. Senkit sem hívtam segíteni, nehogy vissza kelljen adni. Hát hogyan is csináltam? Ha például éjszaka dolgoztam, reggel hatkor végeztem, gyalog indultam el, nem vártam meg a buszt, bevágtam a földekre, toronyiránt, így hamarabb hazaértem, lefeküdtem azonnal, kilencig aludtam, hát nem sokat, akkor felkeltem, és délután három-négy óráig alapoztam, a falat raktam, ácsoltam, az ablakokat, ajtókat helyeztem be, padlóztam, köveztem. A feleségemet sem hagytam segíteni, azt mondtam neki:

-Ha  minden nap csak egy sor téglát teszek fel, az is elég, de csak akkor tudom megcsinálni, ha ellátod a családot, elintézel mindent.

Így ment ez négy évig, minden nap. Szerencsére már akkor, a hatvanas évek elején csökkentett munkaidőben dolgoztam, ugye, az öntő munkája nagyon nehéz, hát kedvezményeket kaptunk. Éreztem én, hogy egyre fogy az erőm, gyengült a karom, a lában, sokszor nem kaptam levegőt. A szaktársaim haragudtak rám:

Meghalsz te hülye – mondták.

Könnyű azt mondani, hogy hülye. De lakni kell. Na aztán leszázalékoltak…”

A „Budapest falvai” című fejezet „Egy olcsó lakóhely” című alfejezetéből:

„A gyáliak pozíciója munkahelyükön meglehetősen alacsony.

Nem is lehet más. Hiszen az ide került férfiak többsége (52%) nem tanult semmilyen szakmát. Lehet belőlük betanított- és segédmunkás, hivatalsegéd, kalauz, portás, kocsikísérő, rakodómunkás – olyan „fogd meg ember”. Egy töredékük (9%) szerzett csak szakképesítést miután áttelepedett, de csaknem ennyien (7%) kallódnak, nem a szakmájukban helyezkedtek el, keresik a helyüket.

Igaz az is, hogy nem kevés férfi (41%) már szakmunkás volt, amikor ideérkezett.

De alig van nő, aki szakmát tanult volna. Ezért is maradnak szívesebben otthon, minthogy elmenjenek fonó- és szövőgyárba, mosodába, futószalag mellé. Vagy küldöncnek, takarítónőnek.

Gyál munkástelepülés.

Mezőgazdasággal kevesen foglalkoznak, mint a „teljesen városiasnak” nevezett településeken. Értelmiségi viszont pontosan olyan kevés él itt, mint a tipikus falvakban. De segédmunkás annyi lakik, hogy versenyezhet a falunak is „gyengén fejlett” helységekkel. Betanított munkások szempontjából nemkülönben. Szakmunkás, az „erősen városias” településekhez hasonlíthatóan, sok van.

Gyál tehát jellemezhető az „erősen városias” és a „gyengén falusias” címkékkel is, lakosságának összetétele alapján. Mindez vitatható.

De az nem, hogy lakóinak iskolázottsága bizony nem magas.

A nyolcadik osztályt sem végezte el a faluról bevándoroltak 63 százaléka, a helybeli törzslakosság 54, a vidéki városból származók 52, a fővárosból idetelepülők 31 százaléka. Milyen érdekes, sokatmondó rangsor. Települések rangsora.

1960-as adatok szerint a gyáliak 29 százaléka végezte le az általános iskolát, 4,7 százaléka érettségizett, és 1 százaléka diplomázott.

(…)

Ezek szerint Gyál a legfalusiasabb peremvárosnál is falusiasabb. Munkásfalu?

A gyáliak nem találhatnak munkát Gyálon. Itt mindössze tizedrészük helyezkedhetett el…”  

(…)

Budapesten kerestek munkát, 5000-en járnak be a 4000 ezer családból.”

Részlet „Világ van a szegény ember vállán” című fejezet, „Napról napra” című alfejezetéből:

„- Brigádtag vagyok, szocialista… mint fogós, én viszem az anyagot a tüskébe, ötvenhat kiló, háromszor kell megfogni, cipelni, nem is tudom… A Csepel Művekben az Acélmű Gyáregységben… Szabolcsból jöttem, van  egy barátom, ő segített be a gyárba.

Magas, telt arcú, szőke fiatalember. Albérlő, egy sufniban lakik Halásztelken feleségével és hatéves gyerekével.

(…)

-Szeret ott dolgozni?

-Szeretek-e? Tetszik tudni, hogy mi az, szeretek ott dolgozni? Kénytelen vagyok. A lakás miatt.

-Vagyis csak a lakás reményében maradt a gyárban?

-Mondhatnám így is, bent van az igénykésem a vállalatnál hat éve. Most felmondtak nekem, az albérlőnek, mert miattam nem tudják eladni azt a házat, de én nem megyek ki, hová, kérdem én, uram, hová? Nézze, itt ez a kis ágy, nagyobb nem fér be, ebben alszik a gyerek, jövőre iskolába megy, nem tudom, hova a szentségbe fektessem, látja, milyen nagy növésű, már nem is fér az ágyba, én se vagyok kicsi, a nejem inkább nevezhető alacsonynak, nála az a probléma, hogy ugye – és mutat egy kört, rajzol a levegőbe – húsosnak nevezhető, a fiam rám ütött, százhuszonnégy centi, az anyja szentségit, szerintem rekorder. Hát mi sem férünk az asszonnyal ezen a rekamién…

Valóban nagyon kicsi a sufni, ahol főznek, esznek, ülnek, beszélgetnek, alszanak. Van benne egy rekamié, egy gyerekágy, egy kétajtós szekrény, egy gáztűzhely, egy asztal, két szék, tévé, mosógép, hűtőszekrény, rádió, két lépést sem lehet tenni a berendezéstől.

-Szóval nem olyan rossz a meló a gyárban, de nem is olyan jó – folytatja a fiatalember -, az órabér kevés, ma is leszámolt két fiatal.

-Tehát a lakás miatt tart ki?

-Hát mihez kellene nekem ragaszkodni, egy telek már hatvanezerbe kerül, ha hatvanhétben veszek, akkor hatezerbe jött volna, de már hetvennégyet írunk, s már bevezették a vizet, ez drágította, szóvak egyelőre még bírom kondival a melót.

-Terve?

-Nem tudok erre válaszolni. Húzzuk  a sorsunkat. Lehet hogy itt maradok, lehet, hogy ott kell meghalnom abba a ki… gyárba, az atyaúristenit, vagy beüt egy öttalálatos vagy tizenhárom plusz egyes.

(…)

… van egy ruhám, egy nadrágom, két kabátom, cipő is van kettő, ingem is néhány, lehetne több is. A fodrászhoz nem merek elmenni, harminc forint. Most a feleségem ment a fodrászhoz, két hónapja volt utoljára.

(…)

-És hogy áll a lakás ügye?

-Fent voltam az igazgatónál, azt mondja, hogy kellene még egy gyerek, de hova csináljam a másik gyereket, oda tegyem a mosógépbe?...”

 

A „Telkes munkások” alfejezetéből:

„Betanított munkásnő, 55 éves: - … biztos kész lesz az a lakás, Ida, de addigra maga meghal – ezt jegyezte meg mindig a művezetőm.

Sajnos csak az apám halála után szerezhettem egy kis telket Törökbálinton, tőle örököltem tízezer-kétszáz forintot. Gyorsan összeeszkábáltam egy sufnit, én magam, egyedül. Abban laktam három évig. Alig lehetett benne felegyenesedni. Spóroltam, de mennyit lehetett abból az ezerkétszáz forintomból, még úgy is, hogy naponta csak egy húszast költöttem. Hát nem szálltam azért a sírba a koplalástól, lesoványodtam az igaz, de felhúztam egy rendesebb épületet, egy helyiséget, annak már inkább házformája volt. Egy bácsi, a szomszéd segített. Persze a sufnit rögtön kiadtam. No aztán kilenc év múlva felépítettem még két helyiséget szobának, konyhának, amiben addig laktam, az lett az előszoba. Így álltam, mikor megismerkedtem Jánossal. Vakolatlan falak, a tégla látszott, a padló földes, hát ennyire képes egy nő, egy segédmunkás, tizenkét év alatt.

(…)

Az otthoni munka hasznával helyettesítik a bérhez kiegészítésnek szánt, nekik is járó, de számukra ki nem osztott jövedelmet. Erre intézményesült az otthoni munka. Az otthoni munkával azonban a hiányzó juttatásoknak csak egy részét pótolják, vagyis azért dolgoznak otthon is, hogy legyen lakásuk, táplálékuk, hogy berendezkedhessenek, ruházkodhassanak – megteremtsék az elemi létfeltételeket.

(…)

… Íme néhány párbeszéd:

-Mi a legfontosabb az életben?

-Legyen mit enni, legyen tiszta ruha, legyen hová lefeküdni, legyen hol mosdani.

-Mi a legjobb az életben?

-Jóllakni, aztán megtisztálkodni, majd lepihenni.

-Mi az élet?

-Adás és kapás, de mindig többet kell adni, mint amennyit visszakap az ember.”

Berkovits György: Terepszemle

Berkovits György: Terepszemle

A „Rezervátum”-ból:

„Beszélik, hogy odaadtuk a pusztára a gyereket? Itthon van az mindig. Megszökik. Ma reggel is azzal állított be, hogy anyu, adjál reggelit. Megátalkodott kölök. Még csodálkozik, hogy jól megverik, amikor érte jönnek. Azt mondja, tegnap is megbotozták, mert a tehén beszökött a legelőről. Miért nem vigyázott jobban? Panaszkodik, hogy már reggel ötkor felkeltik, de akkor nem kap reggelit, csak tízkor. De ha ötkor kapna, akkor azt mondaná, miért nem kap tízkor is. Ilyen ez a gyerek, pedig már tizenkét éves, semmit nem kell neki csinálni, csak négy marhát őrizni, ezért kap kosztot, kvártélyt, és hét hónapra hétezer forintot a szerződés szerint. Ebből aztán lehet neki venni ruhát.”

A „Lakáséletrajzok”- ból:

(…)

„Levették neki a lábát, a férjemnek, érszűkülete volt, akkor a másik lábát is le kelletett volna neki vágni. Egyszer volt, milyen ünnep is, három napig voltunk itthon, mindig az öcsém főzött neki kávét, az öcsém. Pista, az uram Zoli, együtt aludtak, akkor egy rossz vaságyunk volt, ezt is meg merem mondani, és egy rossz szalmazsák, azon feküdtek, nekem meg volt egy heverő, akkor reggel fölkel a Pista, megrakja a tüzet, a Zoli meg kimegy, aztán jön vissza, itt volt egy rossz asztal, , hát nem szégyen az fiatalember, akkor arra ledobta a munkássapkáját, meg a botyját, azzal járt, ugye levágták a lábát, mondom Zoli, mire az izére nem teszed az asztalra, akkor teccik tudni, odaugrott az ágyhoz, s hogy adjam neki a kabátot, mert fázik, az öcsém a tüzet rakta, én ültem a heverőn, így volt az ágy, odavágta a fejét, beverte a falba, direkt, én olyan volta m, mint a hülye, ha megharagszik érte, ha nem, fiatalember, így volt, akkor gyorsan beugrott az ágyba, mi meg már szaladtunk a mentőkért, gyütt a mentő. akkor már meghalt…”

Az   „Özv. Horváthné”-ból :

„… A gyereket kiápoltam, és egy szép napon idegösszeroppanást kaptam, a férjem nem volt itthon, a szemközti házból hívtak mentőt, és oda vitték át a két gyereket… A férjem éppen a sarkon fordult be, kiabálták neki, hogy siessen, Horváth úr, mert a feleségét viszik a mentők, három hónapig nyomtam a kórházat, egy hétig nem voltam észnél, azt hittem, nem is lesz belőlem többet ember, ahova hajoltam, oda estem, a férjem azt mondta, csak annyira szedjenek  össze, ha tolószékben is, de a gyerekek között lehessek… Hála istennek, annyira rendbe jöttem, hogy azóta ledolgoztam tizennyolc évet…

Ezek után a férjem, szegény, begörcsölt, műtétje volt, gyomorműtétje, összenövései voltak, mindig rosszul volt, úgy kellett levenni a mozdonyról, irodaszolgálatra osztották be…”

Berkovits György: – MONDTA GABES – MAGYARÁZTA GY BENCE

Berkovits György: – MONDTA GABES – MAGYARÁZTA GY BENCE

„(…) – Egyszer megszúrtam a Ferit… olyan tündér kis éles késem volt… hülyéskedtünk… szemben toporogtunk egymással, a Tószeginél is egy kés… ne gyere, ne gyere, mondogattuk… valamelyik bolond srác meglökte a kezemet… nem ment be mélyen, nem ájult el, kicsit vérzett… (…) Két osztálytársam a Gurovics meg a Rozmann, összeszedett valami csajt, s csináltak egy-két pornó képet egymásról, azt mutogatták, hülyeség volt, de nem buktak le… Csak később a Gurovics… azt mondja a magyartanárnőnek, nem tudott készülni… miért? – kérdezi a tanárnő… azt nem mondhatom meg, mert akkor baj lesz… mondja csak meg Gurovics, nem lesz abból semmi baj… hát az a süket meg mondja, képzelje tanárnő,  a haveromék felcsináltak egy csajt, most meg rám akarják fogni, hogy én basztam meg… (…)

(…)

-Hát elárulom neked, Gabes, hogy nagyon jó emberi kapcsolatokat lehet teremteni a tévé előtt – magyarázta Gy. Bence – (…) A múltkor is volt egy összeállítás, persze már többször, az atomfegyverkezésről, bemutattak például egy esetet, hát, Gabes, akkor aztán egy hajtásra ki kellett inni egy fél üveg sört, annyira szomjas lettem, amikor azt mutatták, hogy ötvenhét augusztus harmincegyedikének fagyos hajnalán Paul R. Cooper, az USA nyolcvankettedik légihadosztályának katonája az arcához kapta a kezét. Hirtelen egy villanást látott, és egy földet rengető dörrenést hallott: néhány mérfölddel odébb felrobbant egy acéltorony tetején elhelyezett, negyvennégy kilotonnás atombomba. Cooper azt mondta: ’Úgy láttam a csontjaimat a kezemben, mintha röntgenezték volna’”.

(…)

„… Egy időben… Fidel… ő volt a példaképem… - mondta Gabes - Castro… nekem nagyon tetszett… kegyetlenül, szóval faramuci módon minden lehető újságot meg könyvet elolvastam róla… tetszett, hogy megcsinálta… kegyetlen szélsőségek között…”.

(…)

„Bízni kell, Gabes, az emberekben – magyarázta Gy. Bence -, még akkor is ha azt látod a tévében, hogy három fiatalkorú, tizenhat, tizenhét, tizennyolc éves fiatalember kézfejére az van tetoválva, hogy ’gylkoj’… És ennek a felszólításnak eleget is tettek: Berettyóújfaluban, miután az egyik kocsmában rengeteg sört megittak, késő este, a kihalt utcán megtámadtak egy embert, leütötték, a nyakára ugrottak, a mellén táncoltak, többször megszúrták késsel, és egy nyolc kilós betondarabbal szétvágták a fejét. A holttestet a közeli nyilvános vécében rejtették el. A tévériporter megkérdezte tőlük: ’Miért ölték meg?’ A tizenhat éves ezt válaszolta: ’Nem, ezt nem tudom. A Szabó azt mondta, menjünk utána… utána mentünk… Azt mondja a Dezső, kicsit elintézzük a pénz miatt… te befogod a szemét… én elkezdem neki rugdosni a gyomrát…’ A tizenhét éves meg ezt válaszolta: ’Nem tudom… ne volt semmi értelme… nem találtunk a zsebében semmit… ötször vagy hatszor szúrtam bele…’ A tizennyolc éves: ’Ennek az okára felelni én nem tudok, mert ha én öltem volna meg személyesen… de hogy a társaim is megölték, annak okát nem tudhatom…’ A tévériporter odafordult a tizennyolc éveshez: ’Miután megölték, maga lehúzta az áldozat cipőjét, és felvette a saját kábára. Miért?’ A válasz logikusan hangzott: ’Azért mert az én cipőm rossz volt’. nem azt akarom ezzel mondani, Gabes, hogy a tévé elrontotta az esténket, hogy egy korty sör sem ment le a torunkon, dehogy…”