Részletek a korai szépprózákból

Berkovits György: A barátom regénye (regény)

Berkovits György: A barátom regénye (regény)

„… Tamás, …. a barátom, huszonhét éves, nőtlen, ’mert sok baj van a nőkkel, Győző, öregfej’, szokta mondogatni nekem, ha idétlenkedik, és sokszor idétlenkedik, 1969. október elején, egy kora reggel, félálmában, mintha – mintha, tehát nem biztos – ilyesmit motyogott volna: ’…most, most azonnal felhívni… Esztert… és elmondani neki… amit még soha senkinek…’. Így, ilyen szenvelgően kezdődött az az októberi napja. A barátom mentségére, csupán félálmában kezdődött így, és állítólag – tehát csak állítólag.

(…)

A spájzot a márkás nők körül nyüzsgő Jegesi (Ládás) Attila foglalta el először, egy eléggé gyanús hölgyeménnyel, lihegésszerű, rekedtes hangokat produkáltak, s levertek a polcokról néhány lekvárt és befőttet, így aztán a hölgyemény egész éjjel lekváros és befőttes popóját fájlalta, mivelhogy beléhatoltak volna az üvegszilánkok. A spájzban ütötte fel a tanyáját az elvetélt szobrásznövendék Baglyas Jánosból, az éterien sznob filmfőiskolás Völgyesi Bertalanból és a segédmunkás, igen agresszív novellista Kokasi Bélából álló banda, arra hivatkozva, hogy őket egy filmforgatókönyv gondolata foglalkoztatja…

(…)

- Levágathatnád már a hajadat, Tomikám… egy komoly újságíróhoz nem illik ilyen ápolatlan haj… nézd meg a tévében, hogy… mennyire örülhetnek azok az anyák, akik láthatják a fiaikat a képernyőn… - Eszem ágában sincs megnézni a tévében… anyuka…  – Anyád csak jót akar neked… legalább rá hallgatnál… ha már az apádra… - Ugyan Menyhértkém… hagyd már Tomit… - Csak azt kapja a lányom a fiától… a drágalátos unokámtól, amiben engem részesített egész életében. – Jaj, Mama… ne kezdje már megint…

(…)

… a maga igazát szenvedélyesen és elfogultan védő szociológussal, Homolya Józseffel vitatkoztunk egész hajnalig, rojtosra beszéltük a szánkat. Homolya szerint a kommunisták, az igaziak, ha volnának ilyenek, akkor szellemi közösséget alkotnának magától értetődően, szinte akaratuktól függetlenül, korunk nagy gondolkodóival és történelmi méretezésű társadalmi mozgalmaival,  a valódi kommunistasággal, ha létezne ilyen, együtt járna a szüntelen újat teremtés, a felfelé törekvés, a végtelenbe tekintés igényessége, a minőség és a demokratizmus, a forradalmiság és a türelem harmóniája meg tudomány egzakt szigorúságának és az érzelem szép játékosságának egysége. 

(…)

S miután Jobby kijött a börtönből, senki sem ismert rá, akkorát változott, a szerkesztőségben mindenki megkedvelte, ellensége egy szem sem akadt, szívélyesen, jóindulatúan viszonyult mindenkihez, vitázni senki soha nem hallotta, nagyon a javára szólt, hogy lehetett ugratni a például a nőkkel, a fekete hölgyekkel, azok aztán lázba tudták hozni, hát volt mit bepótolni, ugye… elégettnek tűnt tördelőszerkesztői beosztásával, annak ellenére, hogy sokat kellett éjszakáznia.

Jobby Kálmán éjszakánként, amikor munkáját befejezte, mint akinek hiányzik egy kereke vagy eggyel több van, magában kezdett beszélni, most benyitunk az olvasószerkesztő elhagyatott, sötét szobájába, motyogta, és benyitott. Felgyújtjuk a villanyt, és felgyújtotta. Körülnézünk, nincs-e valaki a szobában, és megvizsgálta, lehajolt, benézett az íróasztal alá, betekintett a papírneműket és irodaeszközöket tároló szekrénybe, oké, oké, jegyezte meg, tiszta a terep. Na, akkor nézzük át a kéziratocskákat, és átnézte, turkálni kezdett az olvasószerkesztő asztalán halmozódó, elfogadott, kijavított kéziratok között. keresgélünk, keresgélünk, és keresgélt. Nézegette az írásokat, nézegetünk, beleolvasott némelyikbe, főleg olyan kéziratokra figyelt fel, amelyekben rengeteg javítást látott. Kiemeljük, kiemeljük ezeket a gyanúsakat, és kiemelte a nagyon átírt kéziratokat… többnyire a barátom írásait… Na most szépen átvisszük ezeket a kéziratokat annak a szőke, kis ütközőkkel ellátott, fonnyadó arcú, fúj, fúj, éjszakás gépírónőnek, és átvitte…   na most ügyesen beadjuk ennek … hogy csak az eredeti szöveget gépelje… és beadta neki… egy-egy borítékba helyezzük… Mindegyikhez rövid kísérő levelet írunk, és megírta… Majd holnap feladjuk őket, feladjuk…

(…)

Megérkeztek annak a ronda lakótelepi háznak a hetedik emeletére, ahol Veéd Györgyiék laktak. De nem a lakásba, hanem egyenesen a szárítóba tartottak. Ahol előre elkészítette a terepet az asszony. Leterített két vastag pokrócot betonra, rá lepedőt. Mert sokszor megtörtént, hogy a szárítóban kellett pásztorórázniuk. Mivel más lehetőség nem adódott. Például kényelmetlennek tartották a barátom kocsiját. Amely ugye egy 500-as kis tragacs lévén igen faramuci pozitúrákra kényszerítette őket a hátsó ülésen. Meg aztán az ablakokat is fel kellett húzni. Mert valaki szemétségből megzavarhatta volna őket. Képes lett volna benyúlni a nyitott ablakon. S a többi. Csaknem megfulladtak a kocsi kis légterében. A szárítóban csak egy fal választotta el őket s férjtől és a gyerekektől.

(…)

Csak ment, ment, ment. Teljesen kimerült. Nem a járástól. A saját magában lévő kilátástalanságtól.”