Részletek a korai szépprózákból

Berkivits György: Virágh Hanga legendát ír (regény)

Berkivits György: Virágh Hanga legendát ír (regény)

Mottó: „’Keresem, aki reggel a fény nyomába ered.’  V. H.”

„Furcsa fény terjengett, leírni nem tudom, nincsenek rá szavak, még sohasem láttam ilyen fényt, ilyen színtelen színest, ilyen fénytelen fényest, minta más napból származott volna, nem miénkből, mintha elmosta volna az emberek, a házak, a kocsik körvonalát az utcán.

Azt hiszem koratavaszba fordultunk, már tavaszias könnyedséggel öltöztem, át is járt a még hűvös levegő.

Déltájt történt, a Rákóczi út tömegfolyamából szakítottam ki magam, hogy beforduljak a Klauzál utcába, hazafelé. Akkor vettem észre a lányt, abban a fényben, aki bámult, látszott, nem akar hinni a szemének. (…) Mintha tükörből nézett volna vissza rám az a lány. Megborzongtam.

(…)

A telihold a mi bérházunk felett, észreveszem egyszer egy alkonyatban, feltűnően narancssárga, sőt narancssárgára festi házunkat is, a keskeny, aszfaltszürke Klauzál utca egyik jellegzetes, a Dohány utca sarkán álló épületét, kívül, belül. És fel kell fedeznem, mintha harangszó helyett jelezné a halált. Ilyenkor valóban meghal valaki valamelyik lakásbab, idő előtt, furcsa körülmények között. Hogy aztán van-e összefüggés tényleg a házunkbeli sűrű és meglepő halálozás, meg az élénk narancssárga telihold között, fölöttébb érzékeny kérdés.

Minden esetre, mikor meghal a Saci, az egyi és a másik Tóbiás ikernéni, Tibi bácsi,  Fürstner néni, Lőrinc úr, Katonáné, éppen feljön az a telihold narancssárgán.

(…)

Érdekes felhőket vettem észre mostanában, hajnalonként az ágyunkból ölelkezve Gyulával, éppen mindig telihold idején, a besőtétítletlen ablakon át.

Az a fény félelmetessé varázsolta szobánkat azon a hajnalon, amikor először csörrent meg a telefon ilyenkor, a tárgyak körvonalait úgy rajzolta ki a homályból, mintha nem maguk a tárgyak, hanem csak lenyomataik volnának jelen, tulajdonképpen mintha sokkal több lett volna a fény, mint máskor, mintha sokkal erősebb, sokkal hatásosabb, sokkal hivalkodóbb, sokkal fényesebb, sokkal csillogóbb lett volna, s mintha kutatott volna a szobában, észrevettem, mintha kinyitotta volna a sötétbarna kétajtós szekrényt, matatva a ruhák között, mintha a sötétbarna íróasztalon pásztázott volna, könyveke, jegyzeteken kéziratokon, az írógépen, hogy aztán a keretnélküli tükörre essen és onnan visszaverődve gonoszul elvakítson….

Felhangzott a telefen, nem szoktak hozzánk telefonálni ilyenkor, mégsem ért váratlanul, egy idő után minden hajnalban erre készültem. …

A vonalban egy fiatal női hang, mintha magamat hallottam volna, Magyar Eszterként mutatkozott be, és kérdőre vont, miért bújtam én az ő bőrébe, legyek szíves, áruljam el.

(…)

’Drága kedves Kislányom!

                                                                              Április első hetében.

Láthatod, bizony nagybetűvel szólítlak, mert nekem Te, még egy-két lélek mellett, az életet jelented, és az életünk, figyelmeztetlek, összetartozik, és az élet (Élet) nagybetűs.

Úgynevezett film-játékoddal egy sziklát görgetsz rám.

Olvass inkább humanista műveket.

Utazz távoli tájakra, például a Kaukázusba, adok pénzt.

Sportolj, ahogy gyerekkorodban.

Még az is jobb volna, ha ellenforradalomra buzdítanál.

Film-játékod az olcsó legendák egyike, amivel táplálod magad. És a címe A gödörásó lány, brrr. Semmisítsd meg.

(…)

Már egy idő óta egyértelműen kiderül viselkedésedből, nem tartasz apádnak, ahogy írod legutóbbi leveledben, ’üres tekintetű’ apád és ’nyárspolgári anyagias’ új felesége társaságát el nem viseled. Infantilis magabiztossággal nyilatkozol…’

(…)

Anya nem változik, megbocsát apának, szelíd és szeretetreméltó vele is, mikor nagy néha beszélnek telefonon, ha nem én veszem fel a kagylót. Nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg gúnyos komolytalansággal, holott komolyan gondolom, pontosan olyan szeretnék lenni, mint anya, de ez nekem nem megy.

(…)

A szépre vágyódom, tényleg, akármilyen nevetségesen hangzik is, szeretném, ha a szép leteperne és magáévá tenne. Számomra a filmelmélet a szépség tudománya, magyarázom is átszellemülten az egyetemen, nagy előadótermekben, kis szemináriumi szobákban, hogy a széptől elvarázsolódunk, repülünk tőle, járásunk megbicsaklik, elszédülünk, a földön mennyországot látunk, új világ születik bennünk, egy olyan világ, amely páncélként véd a csúnyától, az undorítóságoktól. A hallgatók furcsállkodnak hevületemen.

(…)

A féltékenység is kaland, annak bizonyos formája, és ráébredek ellenállhatatlan vágyamra, tegyem féltékennyé tegyem Gyulát, éppen mikor a Luxembourg-kertben sétálunk. Engem Párizs, úgynevezett első nyugati utam, mellesleg kalandra buzdít. Ráadásul felingerel a séta abban a banális franciakertben, ahol azt a rengeteg fát, bokrot és tarka virágot a mértani rend versailles-i nyesett stílusába kényszerítik. (…)

Jobb kezével átkarolja a vállam Gyula, ez a szokása, ha andalgunk, és imádom ezt a szokását máskor, most azonban berzenkedem ellene. (…)

Megérzem, figyel valaki, odanézek, egy hippi srác. (…) Rám mosolyog, hát elmosolyodom én is. Int, visszaintek. habozás nélkül megindul a kert legközelebbi kijárata felé, hátranéz, követem-e. (…)

A kaland közepébe vágyok, futok el Gyulától…

(…)

Abban az időben, egyáltalán nem mindig a hátam mögött, hanem sokszor a szemem láttára, de már jóval előbb is sorra halnak meg a járókelők, látszólag oktalanul Budapest utcáin, terein, a Duna mindkét partján, Budán és Pesten.

(…)

…és számolok, számolgatok mindent, az ilyen számolgatás mértékegysége én vagyok, egy virághhanga.

(…)

Jelen korszakunk bizonyos utódaiban, akik megtagadják az anyai ruházat viselését és lenézik megvetően az apai barna kalapot, azokban eluralkodhat a tehetetlenséggel elegyes félkegyelem és az egyensúlytalanság.”

(…)