Részletek a fő művekből

Berkovits György: Ckó, a fényképész (regény)

Berkovits György: Ckó, a fényképész (regény)

Az első fejezet, 2., címe szerint „Nagyapám mint Ferenc József” alfejezetéből:

„Még jóval a háború előtt, Boroczkó Lénárd, leendő nagyapám, felszólítást kapott a városházától, Pécsett, ahol élt, hogy a fényképkiállítását sürgősen, haladéktalanul be kell zárnia, haladéktalanul, ismételte meg ezt a szót a felszólító, ha nem teszi meg, akkor majd megteszi a rendőrség, ám nem kéne megvárnia, amíg a rendfenntartók kivonulnak, mert az feltűnő és különböző találgatásokra adhat alkalmat, mindenesetre a Boroczkó-műtermet rossz hírbe hozná, állt ez is az értesítésben.

Lénárd feldühödött, hogyhogy, mit képzelnek, beavatkozni a fényképezés szabadságába, eszében sincs levenni a képeket műterme faláról, és kivenni a kirakatából. Az igaz, hogy igen kényes a kiállítás, ismerte el Lénárd, hiszen a képeken Lénárd, maga Lénárd fellépett császárnak és királynak, vagyis magát úgy ábrázolta, mintha Ferenc József, a császár és király bőrébe bújt volna, a híres pofaszakállal és pödrött bajusszal. Hónapokig növesztette, formázta a pofaszakállt és a bajuszt, majd parókát, amelyet csináltatott, tett a fejére, kopaszt, kétoldalt gyér, ősz hajút, a Kaiserét és Königét mintázva. Aztán jelmezként belebújt a császár tábornoki egyenruhájának drága pénzért csináltatott utánzatába, világoskék, nehézselyem, piros szegélyű zubbonyba, jobbra záródó arany gombokkal, szorosan simuló állógallérján és mandzsettáján fekete, aranyozott mintákkal ékesítve, és díszítve két vékony selyemszalag átalvetővel, amelyek egymást keresztezték, az egyik piros-fehér-zöld, a másik piros-fehér-piros színben, és fehér, könnyű selyem öv fogta át, szintén aranyozva; gyapjúselyem fekete nadrágot öltött, oldalán vastag aranysújtással; ragyogóan fekete, hosszú szárú bőrcsizmába bújt; jobb mellén a Habsburg-ház jelvényei virítottak. Némely kép fehér császári csákóban ábrázolta Lénárdot, rajta aranysújtásokkal, a császári címerrel, sötétzöld forgóval és fehér tollbokrétával. Akadt kép, amely egy túlzottan is fekete paripával eggyé válva ábrázolta, miközben áradt róla a született méltóság; a segédnek rengetegszer kellett megismételnie ezt a felvételt, hogy úgy ülje meg a lovat Lénárd, látszatra, mint a császár, gyertyaszálként, mert Lénárd nem tudott lovagolni. A képeket, a segéd közreműködésével, a legmodernebbnek számító fényképezőgépekkel készítették, a műteremben egy tekintélyes Linhof Cardannal, erre minden spórolt pénze ráment Lénárdnak, a szabadban a legújabb Kodakkal; ezek a gépek már tudták késleltetni az exponálást addig, amíg Lénárd a megfelelő pózba be nem állt.

Nem volt hajlandó eltávolítani a képeket, amelyek igen nagyszámú közönséget vonzottak, ácsorogtak tömegben a kirakat előtt, mosolyogtak, sőt röhögtek. Lénárdnak igen tetszett, ahogyan reagáltak. Műtermének forgalma megnőtt. Persze hatalmas botrány kerekedett, de Lénárd nem is akart mást. A városvezetésben dühöngtek, és dühödtek voltak. Lénárd tudta, ha nem zárja be a városháza felszólítására a kiállítást, nemsokára megjelennek a rendőrök, kiszedik a kirakatból a képeket, leszedik a falakról, talán még el is kobozzák őket, őt pedig elítélik.

Krónikás vagyok, uraim, ezzel állok majd a rendőrök elébe, mondta feleségének, Arankának, fényképész történetíró, és a jelen történelem meghatározó egyéniségét fényképeztem. És megkérdezem, talán ez baj? Ugyan, krónikás, nem érdekli ezeket, jegyezte meg Aranka, mit gondolsz, inkább te magad szedd le önként a falakról, és vedd be a kirakatból, különben, meglásd, nagyon megbüntetnek, ilyet nem lehet csinálni, hogy te vagy a császár és király, ez hajmeresztő. Még jó, Aranka, hogy sose hallgattam rád, hol lennék, ha úgy gondolkoznék, mint te, még császár se lehetnék, mondta Lénárd, és nevetett.

Vitázni készült a rendőrséggel, remélte, maga a rendőrkapitány jön ki, a kirívó cselekedetére tekintettel, egy szakasz kíséretében.

Majd elmeséli a kapitánynak, gondolta, hogy ő hazafi, és emlékezteti őt arra, hogy már bizonyította hazafiságát, amikor, évekkel ezelőtt, felutazván Pestre, Kossuth Lajos temetéséről rengeteg képet csinált, és ezeket is közszemlére bocsátotta a műtermében meg a kirakatában: soha nem látott százezres tömeg, megrendülten, gyászruhásan, sírva-ríva, elönti az utcákat, mint az árvíz; keserű arcú volt honvéd huszártisztek sűrű serege, bokáig érő, fekete színű, szürke zsinórozású mentében, pisztolyokkal az övükben; a házakon gyászlobogók százai; fekete díszmagyarban, fekete tollas csákóban pompázó előkelőségek, kivont karddal, komoran; Kossuth-címeres, nemzetiszínű zászlórengeteg; öreg nemzetőrök sárga zsinóros, halványpiros köpenyben, búsongva; huszárok fekete, zöld sujtásos díszegyenruhában, könnyezve; koporsóvivők, atilla-mentéjükre fehér ingüket petőfisen kihajtva; Kossuth-bankók, amint hullanak; a Kossuth-fiúk Kossuthnak öltözve sírnak és integetnek apjuk kalapját, a Kossuth-kalapot utánzó kalapjukkal. Sok százan tekintették meg ezeket a képeket, legtöbbjükből meghatottságot, zokogást, illetve búsongást, legfőképpen búsongást kiváltva, így aztán Lénárd elérte művészi célját, hogy a búsongó képek búsongást váltsanak ki, a híres magyar búsongást.

Akkor őt is elkönyvelték búsongónak és egyúttal hazafinak, mert a búsongó ugye hazafi, ez a műtermének bevételében roppant megmutatkozott. Ám egyúttal azzal is megvádolták, hogy egyoldalúan hazafi, mert a volt kormányzó mellett tette le a voksát, viszont van másik oldali hazafiság is, a császár és király melletti. Hát ezt fogadta most meg, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elhatározta, a Kaiser und König melletti búsongást, illetve dehogyis a búsongást, sokkal inkább a vidulást. Igen, igen, a vidulást, vagyis a jókedvet. Talán a jókedv megteremtése nem érdem? Mosolygott előre csalafintaságán, de azonnal felmerült benne, hogy persze, majd a rendőrkapitány megrója, mondván, álljon meg a menet, Lénárd úr, mert sajnos nem a császár és király van ábrázolva a kérdéses képeiden, hanem te, Lénárd úr, te, bizony te, te magad, ugyanis tegeződtek a kapitánnyal, igenis, te, császár és királyként, és ez kifigurázás, sőt felséggyalázás. Éppen ellenkezőleg, kapitány uram, mondja majd a rendőrkapitánynak, mint elgondolta, tudniillik az veszi magára a császár fizimiskáját, az azonosítja magát vele, aki elismeri és szereti. Ez jó érv, gondolta.

Csak meg ne tudja a rendőrkapitány, jutott Lénárd eszébe, hogy nemrég a Nádor kávéházban, ahová naponta betért, és törzsasztala volt, színészekkel, festőkkel, újságírókkal, bohémekkel, éppen a császáron élcelődtek, és ő, Lénárd kezdeményezte, megkérdezve, na, urak, mikor kel fel álmából a császár, illetve király, és mivel foglalatoskodik? Nem várt rá választ, ő válaszolt, és a röhögéstől alig bírta kinyögni: nyáron hajnali négy órakor kel, télen ötkor, nem bír aludni, és fél az altatótól, hogy majd örökre elalszik; a borbélya megborotválja arcának igen kis felületén, mert vigyázni kell a nagy pofaszakáll épségére; aztán elfogyasztja szerény reggelijét, általában egy pohár tejet, szigorúan frissen fejve a saját kedvenc, Gerda nevű tehene tőgyéből. Vigyázz, Boroczkó úr, jegyezte meg egy festő, nem az a baj, hogy ilyesmiket mondasz, hanem egyáltalán, hogy éppen a királyunkról mondasz valami csiklandóst, illetve szabálytalant. Ördögöd van, mondta Lénárd, ezért vagy jó festő, ha még több ördögöd volna, még jobb piktor lennél. Szóval boldogan röhögtek a császár és király rovására, no persze eléggé gyerekesen.

 Nemrég olvasta, miszerint Temesvárott, ahol született, megerősítették a Temes folyó gátjait. Ez jó, nagyon jól jön most, gondolta, mert akkor elmondhatja a rendőrkapitánynak, hogy kezd látszani a császár és király uralkodásának sok-sok jótéteménye, amit ő, Lénárd belát, hisz most már nem történhetne meg vele az, ami megtörtént, tudniillik őt kisgyerekkorában, Temesvárott elsodorta egy szörnyűséges árvíz, mivel akkor még nem költöttek a gátakra, mint ahogy most költ a császár, egy fényképész fogta ki a szennyes habokból, orvos segítségével életre keltette, szerette volna kideríteni a nevét, hogy visszaadhassa szüleinek, de ő nem tudta, olyan kicsi volt, csak a Lénárd keresztnevét tudta motyogni. Képzeld el, kapitány úr! És mindez azért, mert a gátak rossz állapotban voltak. Így aztán a származásáról nem tudni semmit, az igen homályos, ami bizony nem tesz jót a lelkének, időnként háborog. És célzást tesz majd arra, hogy lelke háborgása befolyásolja témaválasztásait. Még csak annyit, mondja majd a kapitánynak, hogy a fényképész magához vette, felnevelte a saját nevén, Boroczkónak és evangélikusnak, kitanította a maga mesterségére, a fényképészetre. Na aztán mint vándorlegény fényképész, elvetődött ide, Pécsre, ahol az első számú helyi fényképészműhely felfigyelt a képeire, és alkalmazta. Feltűnő fiatalember maga, Lénárd, jegyezte meg a műhely tulajdonosa, rövid nyaka van, tehát hosszú életű lesz, hacsak nem történik valami szerencsétlenség, megnyerő fickó, jó a beszélőkéje, meg aztán, és nem utolsósorban, tudja, mikor nyomja meg a fényképezőgép gombját. Mikor a mester a halálán volt, azt kérte, vegye el a lányát, Arankát, és ha így tesz, akkor egyúttal megörökli a műhelyt is. Szerette őt a mester, bízott benne, erkölcsös embernek tartotta, mint persze sokan mások is. Erkölcsösnek, kapitány uram! És az erkölcs szót még néhányszor majd megismétli a rendőrkapitánynak, határozta el. Aranka csendes, jó magaviseletű, kötelességtudó, házias, okos, sőt hazafias lánynak nevelődött, őt hasonlóképpen kötelességtudónak, tehetséges fényképésznek és jó magyarnak tartja Aranka, megbecsüli, meséli majd ezt is a kapitánynak, így azután jól sikerült a házassága. A jó magyart hangsúlyozni fogja, gondolta. És gyönyörűen beilleszkedtek a város társadalmába, becsülik, szeretik őket, a boltjuk is jól megy, jönnek a kuncsaftok, és nemcsak igazolványkép vagy családi fotó miatt, és nemcsak esküvőre, temetésre, születésre, familiáris ünnepekre hívják őt, hogy örökítse meg, hanem, mint a kapitány úr is tudhatja, a város összes hazafias megnyilvánulását ő fotózza. Nemrég elutazott Temesvárra, meséli majd, igen, meséli, ötlött fel benne, ezt fogja hazudni a kapitánynak, hogy oda utazott, mert ez hazugság, megnézni az új gátakat a Temes mentén, amelyet, tudja jól, a királyunknak köszönhetünk, a gyerekeket már nem sodorhatja el a Temes. Nem érsz el vele semmit, jegyezte meg Aranka. Mire azt válaszolta nevetve, hátha a kapitány is talált gyerek, nem lehet semmit sem kizárni. Jaj, istenem, Lénárd, mondta Aranka.”

A második fejezet „Menyhért apám és Dezső nagybátyám párbaja” című 10. alfejezetéből:

„Boroczkó Menyhért, leendő apám az ágyában hánykolódott egy októberi éjszakán, hánykolódott, mert megjelent előtte teljes testi mivoltában a halál, egy csontváz képében, amilyet az iskolában mutogattak nekik biológiaórán, megjelent képzeletében, hisz Menyhért azt képzelte, hogy már csak néhány órája van hátra, hajnalban meghalhat. Párbajozni fog, párbajozni, sosem hitte volna, gondolta, hogy egyszer párbajozni fog, hogy ilyesmibe keveredhet. Sok mindenre felkészült, de párbajozásra egyáltalán nem, a párbaj az ő köreiben különben is szokatlannak tűnt. Párbajban haljon meg huszonnégy éves korában?! Minek küzdötte fel akkor magát, minek tette meg azt a nagy utat, hogy fennforgó valaki legyen Pécsett?! Hánykolódott, és azon törte a fejét, hogyan is eshetett meg vele ez a szerencsétlenség.

Testvérpárbaj. Ráadásul testvérpárbaj. Mert idősebb bátyjával, Dezsővel keveredett párbajba.

Már gyerekkorukban ellenségeskedtek, az igaz, tudniillik apa nélkül kellett felnőniük, hisz apjuk, Lénárd, a neves fotós, nem került vissza a háborúból, és Menyhért már kisgyerekként átérezte, hogy csonka a család, szegény anyjukra szakadt a felnevelésük, eltartásuk, félárvák, és igyekezett már korán anyjukat tehermentesíteni, felnőttként viselkedni, ellentétben Dezsővel és másik bátyjával, Andrással. Látta, hogy anyjuknak, Arankának, mint özvegynek mennyit kell küszködnie értük, három fiáért. A fényképészüzletet, mivel fenntartani nem tudták, fel kellett számolni, a szép, nagy lakásukkal együtt, a hadiözvegyi nyugdíj egy szükséglakásra volt elég, külvárosira, szűkösre, csúnyára, abban húzták meg magukat, ahol se víz, se villany nem volt. Ebben a ráadásul földpadlós lakásban tengődtek, igen lecsúsztak, és a három fiú, Dezső, András és Menyhért mindig éhes volt, miközben tudták, hogy valamikor, amikor még az apjuk élt, igen tehetősnek számítottak.

A kisfiú Menyhért úgy vélekedett, segítenie kell az anyját, és nem kért pénzt tőle. Amikor szert tett egy ócska focira, kivitte a közeli grundra, és aki játszani akart, fizetnie kellett, na, aztán egy kis idő múlva felkapta a labdát, és hazaszaladt, majd nemsokára megint megjelent vele, és újból pénzeket szedett be, nem ment a szomszédba ötletekért. Dezső piszkálta és gúnyolta, mekkora üzletember is Menyhért, miközben pedig állandóan követelőzött az anyjuktól. András, a másik bátyja meg nem sokat törődött pénzzel, megélhetéssel, hanem olvasmányaiba mélyedt, a könyveket bújta.

Menyhért egyre csak hánykolódott az ágyában, nem tudta kiverni fejéből a közeledő párbajt a bátyjával. Nem, az lehetetlen, hogy a segédek és az orvos engedjék halálos sebig fajulni a küzdelmet, vigasztalta magát, nagyon megbüntetnék őket.

Mióta az eszét tudja, Dezsővel mindig szembekerültek, idéződött fel Menyhértben, egyszer például Dezső ráültette a forró tűzhelyre, fenekén örökre megmaradt a nyoma, és talán olyan súlyos égési sebeket is szenvedett volna, hogy attól koldul, ha András meg nem szánja, és le nem kapja onnan.

Mindig az anyja pártjára állt a testvéreivel szemben, igen értékelte és szerette anyját, Arankát, kemény, határozott, nagyon beosztó, szorgalmas asszonynak látta, önfeláldozó, jó anyának, aki a gyerekeiért mindent megtett, például nem ment újra férjhez, minden kérőjét visszautasította, nehogy a három fia mostohakézre kerüljön. Ha Aranka megverte őket, ami sokszor megtörtént, Menyhért kezet csókolt neki. Sőt, nem habozott, hogy beárulja testvéreit, ha úgy gondolta, ezt kell tennie, ha így használ az anyjának.

Igen érdekelte a fényképezés, halott apja örökségének tekintette, bejárt hajdani műtermükbe, megszerettette magát az új tulajdonos fényképésszel, aki megtanította az alapvető fogásokra. Milyen jó húzásnak bizonyult, gondolta, amikor megkérte a fényképészt, hogy vasárnap elvihesse, az üzlet zárása idején, az egyik fényképezőgépet, amelyet nem sajnáltak tőle, egy régi, divatjamúlt Linhof Technikát, az állvánnyal, a tartozékokkal, kocsmákba, vendéglőkbe, megbeszélvén a tulajdonosokkal, pincérekkel, hogy ha fényképezheti a vendégeket, a bejövő pénz felét átadja nekik. Rácsodálkoztak, rá, erre a gyerekre, akinek ilyen ötletei támadtak, és ha nem is mindegyik vendéglős, de a többség beleegyezett. Lekapta az evő-ivó vendégeket Menyhért, aztán szaladt előhívni, és visszavitte a már kész képet nekik, akiket lekapott, és akik fizettek érte. Mindenki csodálkozott, egy tízéves gyerek, ez igen. Nem győzte elmesélni nekem, hogy, képzeljem, saját magát már gyerekkorában eltartotta.

A tanulást viszont hanyagolta, mindenáron abba akarta hagyni az iskolát, kimaradt a második gimnáziumból, beiratkozott fényképésztanulónak.

Miközben a párbajtól rettegve hánykolódott az ágyban, gondolván, nem érdemelne korai halált, hisz a Jóistennek értékelnie kéne anyja iránti jóságát, nem is beszélve arról, milyen szép pályát futott be önerejéből. Igen, a Jóistennek pártolnia kéne őt, motyogta magában, bár korábban Isten nevét nemigen vette a szájára, hisz nem volt vallásos.

Dezső tulajdonképpen sosem tudta elviselni őt, jutott eszébe, főképpen azóta, hogy lényegében ő tartotta el egy ideig, tudniillik Dezső szintén abbahagyta a gimnáziumot, és csak lígett-lógott.

Még csak a tizenötödik évét töltötte be Menyhért, de már megszerezte a fényképészképesítést, és a volt műtermükben segéd lehetett. Minden lehetőséget megfogott a pénzkeresetre, fotózott esküvőn, névnapon, temetésen, vadászaton, lakomákon, ünnepségeken, általa az üzlet sokkal jobban ment, amit a tulajdonos értékelt, és jó fizetéssel honorált. El is költözhettek egy lényegesen jobb lakásba. Anyja, Aranka, igen hálás volt Menyhértnek. Dezső azonban továbbra is gúnyolta, miközben kerülte a munkát. András meg lenézte, főleg miután leérettségizett. És Menyhért nem értette, miért jár el András egy üzembe dolgozni, mert eljárt, hát akkor minek tanult, de András erről nem beszélt.

Felnőttnek akart látszani Menyhért, már kamaszként felnőttnek, arra keresett, arra gyűjtött, hogy öltönyöket, felöltőket csináltasson, kalapokat hordjon, szívesen viselt fekete zakót szürke csíkos nadrággal, bordó mellénnyel, ragyogóra pucolt cipőjén kamáslival, arra törekedett, hogy naponta fehér gallért váltson, sétapálcát lóbáljon, minden vicc nélkül, sétapálcát abban az életkorban, amikor más, hozzá hasonló fiúk még rövidnadrágot viseltek. Csodálkozott is rajta kivétel nélkül mindenki, mint felnőttnek álcázott, kifogástalanul öltözött kamaszon. Dezső, aki öt évvel volt idősebb, de nem tudott felmutatni ilyen ruhatárat, irigyelte és megtorolta, például kilyukasztotta a zakókat, vagy ellopkodta a fehér gallérokat. András meg nem törődött külsőségekkel, ruházattal, megjelenéssel, hanem továbbra is egy műhelyben dolgozott, esztergált, és olvasmányaiba mélyedt, egyetemre készült.

Menyhért feljárt Budapestre a legújabb fotótechnikákról tájékozódni, neves fényképészekkel ismerkedni, és nem utolsósorban fotós feladatokat vállalni, olyanokat, amilyeneket befutott fotósok már nem vállaltak, például hajnali riportokat. És mikor a szállodákban a portás nem akart szobát adni neki, mert úgy látta, kiskorú, könnyedén elhitette, és nemcsak öltözéke, hanem eleganciájához igen illő felnőttes és úrias modora meg viselkedése révén, hogy bizony már nagykorú. Fényképészüzlet-tulajdonos Pécsett, hazudta, és úgy lépett fel, mint valami jelentős ember. Szerencséjére már korán serkent a bajusza meg a szakálla, mint afféle sötétbarna fiúnak.

Elöntötte a melegség, lerúgta magáról a paplant. Mi van akkor, futott át rajta, ha a párbajsegédek későn lépnek közbe, amikor már megkapta a halálos sebet. Nem, a halálos seb az lehetetlen, nem, nem, motyogta magában.

Most haljon meg, most, gondolta, amikor nemrég megvehette a fényképészműtermet, tulajdonossá lépett elő, miután a mestere kiöregedett, és neki, Menyhértnek akadt már annyi pénze, hogy kifizesse őt, persze bankhitel segítségével. Nagy nap volt az, amikor apja műhelyét tulajdonképpen visszavette, anyja, Aranka sírt. Nagyon fiatal és máris üzlettulajdonos, ez igen, becsülték is Pécsett, ráadásul a saját erejéből küzdötte fel magát, fennforgó legény lett a városban, gondolta.”

 A harmadik fejezet 21. alfejezetéből, „András nagybátyám államosítja Dezső nagybátyám nagykereskedését”:

„Boroczkó András, a fiatalabb nagybátyám úgy tartotta, hogy végre forradalmat csinálhat itthon is, nemcsak Spanyolhonban. Mindig, mióta az eszét tudta, forradalmat akart csinálni Magyarországon.

És megadatott neki, legalábbis ez volt a véleménye, hogy forradalmat csináljon, tudniillik bevették abba a csapatba, amely az államosításokat lebonyolította, és majd kibújt a bőréből örömében. A legnagyobb boldogsággal az töltötte el, mikor a bátyja, a saját testvére, a másik nagybátyám, Boroczkó Dezső nagykereskedését államosíthatta.

 András az egyetlen öltönyében, egy rosszul szabott szürkében, csáléra kötött, sötétszürke nyakkendőben, gyűrött, agyonmosott fehér ingben állított be Dezső elegáns irodájába, a leendő munkásigazgatóval, két kollégájával és három, Andráshoz hasonlóan öltözött civil ruhás rendőrrel. Csak hajnalodott, Dezső még nem tartózkodott az irodában, Andrásék éppen azért jöttek ilyen korán, hogy feltörjék és átkutassák az összes helyiséget. Miután megtették, András Dezsőért menesztette a három civil ruhást, akik éktelen csengetéssel felverték és sürgették. Dezső éppen csak magára tudott kapni néhány ruhadarabot, és csaknem mint egy letartóztatottat kísérték András színe elé.

Dezső mosolyogni próbált testvérére, szervusz, András, rég láttalak, nagyon régen, az idejét sem tudom, mondta, és a kezét nyújtotta. András azonban nem fogott vele kezet, és rászólt, Boroczkó úr, a nép nevében jöttünk, hogy átvegyük a kereskedelmi cégét, amely a kizsákmányolást szolgálta, hogy ezentúl a nép állama legyen a tulajdonosa, és a nép jólétét szolgálja. András, egyetértek, mondta Dezső bólogatva, már fel is akartam ajánlani önként a cégemet, hogy a nép javára tegyek, kerestelek is, de nem találtalak. Ezt hazudta gyorsan, gördülékenyen.

Ne tegezzen, Boroczkó úr, megkérem, szólt rá Dezsőre András, értette?! Értettem, Boroczkó elvtárs, mondta Dezső. És apró kis gúnnyal megkérdezte, de azt csak kiejthetem a számon, hogy elvtárs? Ne gúnyolódjon, mert megütheti a bokáját, Boroczkó úr, mondta András. Értettem, Boroczkó elvtárs, mondta Dezső, eszem ágában sem lesz ezentúl gúnyolódni. Ez most is gúnyolódik, jelentette ki András egyik kollégája.

András fel-alá járkált, miközben a három civil ruhás Dezső mögött állt, András két kollégája és a leendő igazgató meg Dezső előtt mereven.

Előre megírt, pecséttel ellátott papírt mutatott András Dezsőnek, aki átfutotta, éppen hogy, és szó nélkül aláírta.

A kulcsokat, mondta András, és nyújtotta a kezét. Dezső átadott egy vastag kulcscsomót. Remélem, Boroczkó úr, minden kulcs, kapu, ajtó, fiók, páncélszekrény, raktár stb. kulcsa hiánytalanul rajta van, mondta András fenyegetően, mert ha nem… De nem fejezte be. Boroczkó elvtárs, mondta Dezső, most már minden kulcs magánál van, és örülök, hogy a testvéremnek adhattam át, mégis a családban marad. Önnel, Boroczkó úr, mondta szigorúan András, ha tetszik, ha nem, én nem alkotok egy családot. Tetszik, mondta Dezső. Ez szemtelenkedik, mondták egyszerre András kollégái. Fogja be a száját, Boroczkó úr, mordult rá András Dezsőre, remélem tisztában van azzal, hogy ide többé be nem teheti a lábát, és ne próbálja lázítani a volt alkalmazottait, akiket, ha arra érdemesek, megtartunk, mert… És András most sem folytatta. Dezső bólintott. Elmehet, Boroczkó úr, és örüljön, hogy elmehet, mondta András. Köszönöm, hogy elmehetek, Boroczkó elvtárs, mondta Dezső, és tényleg örülök, hogy elmehetek. Boroczkó úr, csattant fel András, már mondtam, ne gúnyolódjon. Értettem és magamévá teszem, Boroczkó elvtárs, ezentúl mondogatni fogom magamban, nem gúnyolódni, Boroczkó úr, mondta Dezső. Elmenni, Boroczkó úr, mondta András, és most már kiabált, gyerünk! Dezső sarkon fordult, és gyorsan elillant.

Balogh elvtárs, fordult András, a leendő igazgatóhoz, miközben a kezébe nyomta a kulcsokat, ezennel vedd át ennek a nagykereskedésnek az igazgatását. Balogh a hatalmas íróasztal mögé állt, és tanácstalanul szétnézett. Balogh elvtárs, tudod, mit kell csinálnod, kiképeztek a feladatokra, úgy tudom, mondta András, hát kezdd el. Természetesen, Boroczkó elvtárs, mondta Balogh elvtárs katonásan, pontosan tudom, mit kell tennem, először is összehívom az alkalmazottakat. Rendben, Balogh elvtárs, így kell tenned.

András szónoklatot tartott az alkalmazottak előtt, kifejtette, hogy megkísérti, mekkora forradalmi tettet hajtottak végre, és szerte az országban ugyanígy, megszüntetve a kizsákmányolást, tömegével kerültek vezető helyre a nép tehetséges fiai, a legmélyebb rétegekből, eldugott tanyákról, kicsiny falvakból, lenézett munkáskolóniákból, ahogy Balogh elvtárs is, aki éjt nappallá téve fog dolgozni, miközben műveli magát, ha kell, idegőrlő körülmények között is, de ahogy ismeri Balogh elvtársat, már holnap megküzd a vezetés nehézségeivel, a feléje áramló előítéletekkel, viszont már ma, ebben a percben levetette belső bizonytalanságát, ahogy érzékelem, mondta András. És megkísért, hogy úgy emeli majd fel a telefont Balogh elvtárs, mint a kétfontos kalapácsot még nemrég, a hangja a múlttól a jövőig terjed, áhítat, meggondoltság, öntudat járja át.

András Baloghhoz fordulva megjegyezte, remélem, Balogh elvtárs, tisztában vagy azzal, hogy forradalmi tettet hajtottunk végre, s hogy forradalmárként kell vezetned a vállalatot. Hogyne lennék tisztában, Boroczkó elvtárs, mondta Balogh, ne félj, tudom én, hogy forradalmár vagyok.”

A negyedik fejezet 45. alfejezetéből, amelynek címe, „Ironikus viselkedésem a képes újságnál”:

„Továbbra is a hatodik változásomat éltem, meg akartam felelni.

Néhány hétig állás nélkül kószáltam, miután visszajöttem a fővárosba. Ám nyertem egy fiatal fotósoknak kiírt pályázaton, első díjat, és akkor az egyik képes hetilap szerződtetett, fővárosi fotós lettem.

A napok tulajdonképpen egyhangúan teltek a képes újság szerkesztőségében. Dél körül mentem be, vállamon a fotóapparátusommal, váltogatva egy Yashicát egy Nikonnal. Ilyenkor már voltam valahol riportúton, de ritkán, nem szerettem korán kelni, inkább késő délelőtt vagy délután jártam témák, a kötelezően rám rótt vagy a magam választotta témák után. Szerettem vonulni a szerkesztőség zegzugos, összevissza toldozgatott folyosóján, ahol nappal is neoncsövek világítottak, szerettem, mert ilyenkor megnyilváníthattam, mennyire lezser vagyok, milyen laza. Sajátosan köszöngettem.

Pá, Matildka, köszöntem így, ha szembe jött velem Bokor Matild, egy középkorú, alacsony, molett, bodorított hajú asszony, akit valamikor gépírónőből léptettek elő hírlapíróvá, és csak képzavaros mondatokat volt képes fogalmazni. Lö pá, tettem hozzá, és azt mondtam, hogy magának, Matildka, esszéket kellene írnia. Tamáska, hát nem vette észre, esszéket írok, mondta mindig és ismételten Bokor Matild, most az utolsó lapszámban például írtam az uralkodó munkásosztály gondoktól egyáltalán nem mentes, mégis világtörténelmi jelentőségű sikereinek jelenéről. Sajnos képtelenség fotókat mellékelni az ilyenekhez, annyira láttató maga a szöveg, gratulálok, Matild, mondtam, és mentem tovább.

És jött szembe a mélységesen szőke, csontsovány és magas Gerber János, a legfiatalabb, aki csak úgy érettségi után került a laphoz, hatalmas protekciója lehetett, még mindig kamasznak látszott, jött, és mikor meglátott, felvidult, és minden előzmény nélkül röhögni kezdett. Gerber úr, mondtam, látom a tekintetén, nincs magának csaja, kölcsönözhetek. És elővettem a noteszomat, lapozgattam, kinéztem egy nő nevét, és felszólítottam Gerbert, írja fel a telefonszámát, és ha felhívta, hivatkozzon rám. Gerber engedelmeskedett, és továbbra is röhögött. Ezek után rászóltam, legyen szíves, uram, ne röhögjön, mint egy fakutya, gondoljon a temetőkre, amelyekről a múltkor oly megindítóan írt, szerencsére nem az én fényképész-közreműködésemmel, legközelebb remélem, tettem hozzá, a születés, a szülés megpróbáltatásairól ír majd.

Mikor elhaladt volna mellettem a kimondottan lírai és csaknem szép, huszonéves Dombos Kati, odavetettem neki, mi van a süketnémákkal meg a csökkentlátókkal. Tudniillik Kati a gyógypedagógián végzett. Bosszúsan legyintett. Csináljunk együtt riportot, Kati, hogyan látnak a vakok címmel, javasoltam komolykodva, imádom fényképezni azokat, akik nem látnak. Menj a fenébe, Tamás, mondta kimérten Dombos Kati.

Szia, Pista, köszöntöttem mosolyogva és némi tisztelettel egy ősz hajú férfit, Szőrmés Istvánt, aki filozófiát végzett, és akiről az a mendemonda keringett, hogy siralomházban őszült meg, valamikor halálra ítélték, de senki sem merte megkérdezni tőle, miért és hogyan úszta meg, mindig meg akartam kérdezni, de én is visszariadtam. Többször is elolvastam a vezércikkedet, Pista, mondtam, általában ezt szoktam mondani neki, feltűnő, milyen sokat tanultál Arisztotelésztől, Hegeltől, sőt Nietzschétől, azonban mintha Engelst kevésbé szeretnéd, pedig Engelsnek, hogy a szakmámnál maradjak, sokkal jobb a fényképarca az említetteknél. Szőrmés értette, hogy hülyéskedem, és velem nevetett. Azt is megérezhette, hogy őt tartom a legtehetségesebbnek az újságnál.

Lapot kellene indítani férfiaknak, Kálmán, mondtam Jakabos Kálmánnak, amikor feltűnt a folyosón, neked kéne megcsinálni, olyan lapot, amelyben egy férfiideológia bontakozna ki. Nem is hülye ötlet, Tamás, mondta Jakabos, zsíros bőrű, nagy fejű, széles mosolyú férfi, aki írónak tartotta magát, és igazi férfinak. Furcsa, megmagyarázhatatlan, hogy miért bírtam Jakabost, mert bírtam, viszont az írásait nem szerettem.

Besurrantam a szobámba, pontosabban a fotósok közös szobájába, amelyből a fotólabor is nyílt. Ilyenkor már rendszerint megérkezett az egyik fotóskollégám, Alfa Júlia is, alacsony, viszont meglehetősen széles, középkorú nő, aki keveset beszélt, igen zárkózottnak mutatkozott, és utálta a szövegemet, de ezzel nem törődtem, és mindig tudtam mondani neki olyasmit, amin felhúzta magát. Júlia, kezdtem bele, tudod, mire jöttem rá az éjszaka, miközben gondolkoztam, mert éjszaka jönnek a gondolatok, szóval arra jöttem rá, hogy a fotóid stílusa… De közbevágott, általában sosem hallgatott végig, és megjegyezte, tudom, mit mondanál, Boroczkó, tehát ne mondj semmit. 

Nemsokára megjelent, rendszerint már túl egy riportúton, a másik fényképészkollégám, Bán Jenő, negyven körüli, alacsony, köpcös, lomposan öltözködő, kerek fejű fickó, aki általában megjegyezte, hogy remélem, Boroczkó, belekötöttél már mindenkibe, és nevetett. Munkabírása hihetetlenül nagy volt, loholt a témái után, szabadidőt nem engedett magának. Beléd nem kötök, Jenő, mondtam, isten ments, csak azt kérdezem, mikor csinálsz már portrésorozatot nagyra becsült rovatvezetőnkről, Spányikról? Bán röhögött, és azt mondta, rosszul fest a fotókon a szerencsétlen, nyilván észrevetted, Boroczkó, hogy olyan a pofája, mint egy hörcsögnek. 

Vártuk, mikor hívat bennünket rovatvezetőnk, a hörcsögpofájú Spányik Géza. Nem sokáig kellett várnunk. Spányik jól megtermett, szőke fickó volt, kortalannak látszott, állandóan bőrdzsekiben járt, mindig komoran nézett ránk, és utasítgatott. Megbeszéltük a következő lapszámba a témákat.

Spányik Gézát utáltam, sőt lenéztem, csapnivaló fotósnak tartottam, tulajdonképpen botcsinálta fényképésznek. Viszont az egyetlen volt a kollégáim közül, akire nem tettem megjegyzést, jól felfogott érdekemben, kikerültem, nem kezdeményeztem vele beszélgetést, csak a legszükségesebbet. Általában mindenre bólogattam, amit mondott, aztán a magam szája íze szerint igyekeztem megcsinálni. A muszájfeladatokat azonban rühelltem, próbáltam kikerülni, Spányik átverése révén is. Ilyenkor persze Spányik szidott, és kikérte magának viselkedésemet.

Egyszer csak ráébredtem, egy fenét, nem akarok én mindenáron megfelelni. Tudniillik felmerült bennem, ami már korábban is felmerült, hogy a megfeleléssel elsikkad az az érzékem, amely révén a világban tájékozódhatom.

És benyitottam a meglehetősen jól táplált, korombeli, de máris kopaszodó, szemüveges és igen udvarias Gyáli Pál szobájába, ilyenkor mindig benyitottam, amikor felmerült bennem, hogy nem akarok megfelelni, és azonnal rákezdtem, hogy Pali elvtárs, tudatom veled, a reform lázában ég az ország, na, mit szólsz? Gyáli felugrott az írógépe mögül, megörült nekem, és azonnal belekezdett valami témába, javasolva, csináljuk együtt, tudniillik meglehetősen összebarátkoztunk. Jaj, istenem, csak nem valami munkajog vagy állampolgári kötelesség, Pali elvtárs, mondtam, leszokhatnál már ezekről a témákról, akkor is, ha nem tudsz kibújni jogász mivoltodból, az illető témákhoz képtelenség fotót mellékelni.”

Az ötödik fejezet 73. alfejezetéből, „Dumatársaságom az Eckermann kávéházban”:

„Egy érdekes kis kávéházba jártam, Lívvel és Ivett-tel együtt, az Andrássy úton az Eckermann kávéházba, illetve itt jöttünk össze egy kis vitatkozásra a partnereinkkel, ahol elég jól éreztük magunkat, az igen egyszerű, tulajdonképpen a régi eszpresszókat utánzó miliőben, ugyanakkor Thonet-székeken ülhettünk, bár a kis, kerek asztalok csak műmárványból készültek, de a falakon mindig valami tárlat volt, festmények, grafikák, fotók. Nemrég éppen több fotómat aggatták ki, mindegyik tüntető tömeget ábrázolt, felajzott, kiabáló tömeget, zászlókkal, táblákon feliratokkal, jelszavakkal, és ezekből a szövegekből alkottam képaláírást, például: Ez a ma, amitől tegnap annyira féltünk, és még holnap is félni fogunk; Szabadság, te szülj nekünk rendet, de ne császármetszéssel; Van ám feltámadás, ha nem is mindenkinek; Jobbak vagyunk nálatok, basszátok az anyátok!; Magyarhon a bölcső, minden nemzet bölcsője; Kurva meleg van az Andrássy úton; A nemzetiszínű faszunkat szopjátok szét!; Liberálbolsevik banda, szürcsöljetek gennyet!

Asztaltársaságunk ragaszkodott ehhez a helyhez, rajtunk, hármunkon kívül egy színházi rendező, kövérkés, vidám képű, kopasz férfi, egy erős alkatú, fekete borostás újságíró, egy kultúrával foglalkozó parlamenti képviselő, zömök, ugrabugra férfi, akivel állandó vitában álltunk, aztán hozzánk csapódott egy igen kövér, tágra nyílt szemű blogger is. Dániel is hajlandó volt velünk jönni azon a délutánon, amelyről most beszámolok.

Felvetem, mondta a fekete nadrágot és piros zakót viselő Lív, hogy az igazság mennyire távol van mostanság az igazságtól, mit tudtok erre mondani?

Hallgattunk, de mosolyogva néztünk Lívre.

A szavakon sok múlik, vagyis a nyelven, törte meg a hallgatást a sárga, márkás pólóba és világoskék farmerba öltözött blogger, nemhiába mondják egyes elmélkedők, hogy az igazság is még csak úton van a nyelvhez. Hát nem? Ám félek, hogy az igazság a maga útján soha nem érkezik el oda, ahová várják, legalábbis nálunk nem.

Na és mi van a megbánással, kérdezte a fehér farmeres újságíró. Hadd hozzam fel a megbánást, a legutóbbi cikkemben megbántam, hogy valamikor kiszolgáltam a diktatúrát, erre fel rengeteg levelet kaptam, mert az emberek szeretik a megbánást, ez a korszellem.

Dániel, aki koromfekete vászonnadrágot és koromfekete rövid ujjú pólót viselt, megkérdezte, és most mit szolgálsz ki, öreg?

Hogyhogy mit, hát a szabadságot, válaszolta az újságíró.

Röhögtünk, gurultunk a röhögéstől.

Ivett, sötétkék farmerban és sötétkék pólóban, megkérdezte, és mikor bánja meg, hogy kiszolgálta az úgymond szabadságot?

Hagyjátok ezt a szegény újságírót, mondtam. Még csak annyit, hogy miként lenne korszellem a nálunk honos megbánásból, amely egyszerű önfelmentés, mint a mi újságírónké is, és tulajdonképpen senki semmit nem bánt meg, az ellehetetlenítésünket sem, az ország vakvágányra vezetését sem, azt sem, összefoglalóan, hogy nem hagyták az embert élni, és ebben közreműködtél te is mint hírlapíró, a diktatúra idején. És most, az úgymond demokráciában sem divat hagyni, illetve nem hagyjuk a másikat, hogy nyugodtan éljen. Megkérdezem, miért van az, hogy mostanában az ismétlődő és egyhangú zajokra összerezzenek, nyilván az egész életemből következik. Nem bírom elviselni a zajkeltőket, például, ha a fenti lakásból tévéhangot hallok, kikészülök, összeomlok, és csak a tévézajra tudok figyelni, dübörgésnek érzem a fülemben, még miután megszűnt, akkor is, mert úgy gondolom, nem is szűnt meg, mintha félnék ettől a zajszennytől, akkor is, ha éppen nem hallom, hát igen, nyilván félek valami ismeretlentől, de leginkább az ismerttől, ami éppen zaj képében hatolt belém, úgy érzem, hogy nem élem túl.

A korszellemet szerintem nem ismertük fel, mondta Ivett, mert a korszellem az volna, ha egyszerre érzékelnénk, nem téve köztük minőségi különbséget, az ózonlyukat, a Mikrosoftot és elnökét, a klorofluorkarbon kártevését, a Mercedes gyártósorait, az utolsó kínai elnököt meg az első amerikai elnököt, a jövő generáció és a múlt generáció jogainak különbségeit megtestesítve, a nemzetközi megállapodásokat visszamenőleg sok évre, a legközelebbi meteort, amely ütközhet a földdel, a helyi választások mikéntjét Afrikában és Mexikóban és Magyarországon és Kanadában, igazgatótanácsi üléseken történteket, az édsz-vírust, halálukra készülő és gyógyuló betegeket, mélyhűtött embriókat, az égő erdők füstoszlopait, rádiós nyomkövető gallért viselő bálnákat, a világháló közösségeinek reakcióit, védelemre szoruló, pusztulóban lévő állatfajokat, a kizsákmányolás szimbólumait, az iszlám fundamentalisták különös seregét, a pápa áldásosztását, filmproducereket működés közben, a Vezúv vulkánkitöréseit, terrorista merényleteket és így tovább a végtelenségig és a túlélés jelenségéig.

Micsoda szöveg, micsoda kifejezések, már ne haragudjon, Ivett, ez nekem magas, mondta a kultúrával foglalkozó parlamenti képviselő, aki a legújabb, selymesen ragyogó szövetből készült, fekete öltönydivatnak hódolt.

Neked minden magas, ezért lehetsz képviselő, jegyeztem meg.

Vesse fel a parlamentben, hogy manapság miért fogadjuk el a jó formájú melltartót az emlők jó formája helyett, mondta Dániel.

Röhögtünk, és jóízűen.

A ciciforma összefüggését a melltartóformával már felvetettem az egyik blogomban, mondta a blogger, nagy közönségsikert aratva.

A nők melle még mindig nagy téma országunkban, mondta a színházi rendező, gondolkozom egy topless darabon.

Elterjedt Amerikában, hogy a magyar csajoknak jobban meredezik a mellbimbójuk, mint az amerikaiaknak, jegyezte meg Dániel, és az amcsik ezt kikérik maguknak, mondván, hogy mégiscsak ők az elsők mindenben.

A színházi rendező mesélni kezdte, hogy ír egy darabot, és előkapott egy dossziét, és megkérdezte, felolvashat-e egy részletet. Bólogattunk, hozzátéve, hát ha muszáj. És felolvasta: Kávéház, két férfi beszélget, Tom nevezetű az egyik, kinek szőke haj látszik ki kalapjából, mert kalapban ül, és Dzsó nevezetű a másik, aki tökéletesen kopasz. Figyelj, Dzsó, mondta Tom, remélem tudod, hogy a legnagyobb nyereséget nem az emberkereskedelem, a fegyverbiznisz, a kurvafuttatás vagy a gyerekmeló hozza. Hogyne tudnám, Tom, mondta Dzsó, nekem például haverom néhány csúcspolitikus, sőt kormánytag, és egy csomó top-gengszter, együtt járunk, régies kifejezéssel, kúrni. Hát persze, feltalálod a nagymutterban a csecsemőt, de én ennél továbbmennék, Dzso, mondta Tom, a vérszövetség irányába mennék. Hát igen, Tom, jól beszélsz, mondta a kopasz Dzso, hisz már régen kiderült, hogy ma már nem kell úgynevezett eredeti zsozsófelhalmozás, spanyol konkvisztádorok, sem parafasisakos angol dzsentlmenfélék moszkitóháló alatt, sem üveggyöngy a négereknek elefántcsontért, és ki tudja, miféle marxi hülyeség, hogy megvásárolj egy-két csinos kis szigetet a trópusokon, elég a megfelelő kormányzati figurákkal egy kis vérszerződés. Hú, micsoda művelt dumád van, Dzso, ez igen, mondta a kalapos Tom, de elmehetnél a búsba a műveltségeddel, amit különben tőlem szedtél egykor, és elbujdokolhatnál számtalan vérszerződés birtokában is, ha nem volna körülötted egy csapat kigyúrt fickó, akik a megfelelő időben előrántják a stukkert. Nevetnek. És megjelenik vagy négy kigyúrt alak, kiknek a társaságában eltávoznak.

Nem nevettünk, sőt elkomorodtunk.

Öreg, te nem vagy író, az a baj, mondtam, illetve, bocsánat, ezt a szöveget nálunk majd írói szövegnek könyvelik el, úgyhogy tényleg íróvá avatnak.

A színházi rendező sértetten megkérdezte, talán nem jó a szövegem?”