Berkovits György: Világváros határában

Berkovits György: Világváros határában

A Világváros határábanról szóló kritikák több csoportba illeszthetők.

A népi írók vonzásköréhez tartozó kritikusok és orgánumok bár hellyel-közzel elismerték a könyv értékeit, azonban jellegzetes alapállásukból következően furcsán bírálták is, mert Berkovitsot nem tartották maguk közé valónak, egy zsidó ne írjon a tipikus magyar népi műfajban, tartsa magát távol attól, mit képzel.  

A legélesebben a  népiesek által befolyásolt Kortárs recenzense kelt ki a könyv ellen, sértő, támadó és lejárató írásában megfogalmazza, hogy Berkovitsnak fogalma sincs a szociográfiáról.

De például a Forrás kritikusa írásának kilencven százalékában hiába szól elismerően  a könyvről:  „A miértek könyvének is nevezhetjük a Világváros határában-t., ez szerzője oknyomozó indulatát jelzi. A bajok gyökeréig hatoló történelmi áttekintései, helytörténeti összefoglalói mellett az életmód vizsgálatával mond ítéletet, emel szót szenvedéllyel a munkásosztály ’legelesettebb’ rétege védelmében s közöl dokumentumértékű jelentésrészleteket, beszélgetéseket. (…) … lázas miértjei ok-keresései között még az őszinte nem tudom is elfogadható válasz”. Mert aztán mintha eszébe jutna, hogy hoppá, Berkovits urbánus szerző, és írása végén, pár sorban ellentétbe kerül előző megállapításaival, ugyanis megjegyzi, hogy: „A szöveg átizzását nem észleljük… Így aztán a szociográfus legteljesebb együttérzése ellenére is olyan benyomásaink támadnak: a körön kívülről jönnek a riporter kérdései”. Összefoglalva: egy Berkovits tehát csak körön kívül lehet. (Jankovics József. Forrás. 1976. szeptember.)

Van ideológiai-politikai-hatalmi szempontból támadó bértollnok kritika is, a területileg illetékes lap bírálójától, nyilván a megyei pártbizottság, illetve az azt kiszolgáló főszerkesztő  megrendelésére. Mégsem teljesen elmarasztaló, mert vannak benne elismerő mondatok is. „A mélyről, a társadalom alsószintjéről tudósít, hozzá kell tenni, hogy meleg részvéttel és rokonszenvvel az interjúalanyok iránt. Amit a könyvében leír az igaz. (…) … [Azonban] főleg az árnyékot, a sötétséget látja, de a fényt, a változó-mozgó életet, a fejlődést alig veszi észre, szinte nem érzékeli. Könyvéből nem tudjuk meg… hogy ez az övezet az elmúlt 30 év alatt többet fejlődött, mint azt megelőzően századokon át (sic!). Nem érzékelteti, hogy a megyei, helyi vezetés tudja: az itt élők nagy része munkás, és igyekszik a gondjaikon segíteni. (…) … a szocialista társadalmi szervezetekről alig ír, sőt mintha… nem volna pártbizottság, pártszervezet. (…) … valóban fennállnak a feltárt problémák, de én nem látom olyan sötéten a helyzetet, mint Berkovits. (…) … a tények objektív közlésében jórészt adósunk marad.” (Gali Sándor: „Helyzetkép vagy valóság?” Pest megyei Hírlap. 1976. június 22.)   

 Megszülettek azok a kritikák is, amelyek már jó előre igyekeztek megvédeni a szerzőt, mert úgy gondolták, védelemre szorulhat.

A Kritika recenzense megpendíti, hogy Berkovitsnak „…lenne módja, anyaga a ’szenvedélyes tennivágyás’ kifejezésére, az indulatok felkavarására, hiszen nem egy interjúalanyának torokszorítóan tragikus a sorsa. De Berkovits… nem enged az indulatok sodrásának. Józan és tárgyilagos. Kerüli a poentírozást, a dramatizálást. És ez annyiban így helyes és rendjénvaló, amennyiben nem az a jó szociográfia, amelyik ügyet kavar, hanem az amelyik ügyet szolgál”. (Simon Zoltán. Kritika. 1976. október.)

„Higgadtan mérlegelő, érzelmi kilengésektől (egy kissé talán túlságosan is) mentes, szolid és objektív fogalmazásmódja, gazdaságos, takarékos anyagelrendezése és arányos szerkesztése megóvja attól, hogy a tárgyilagos föltárás helyett a leleplezés vagy a szenzációkeresés felé torzítsa és ezzel hiteltelenné tegye sokoldalú elemzését. (…) …példásnak nevezhető dokumentumszociográfiája a második félszáz oldalától kezdve letehetetlen. (…) … ösztönzést akart adni azoknak, akiknek hivatása a felelős törődés  az állampolgárok… életének minőségével. (Iszlai Zoltán. Magyar Hírlap. 1976. október 17.)

„Az Erdei Ferencé után az ő könyvét hatja át leginkább a szakszociológia ismerete és alkalmazása, de a közvetlenül felhasznált szociológiánál fontosabb az, ami belőle szemléletmódját formálta. Mindez néhol szárazzá teszi ugyan a szövegét, de részben ezért oly hangsúlyosak a szerző fel-felszikrázó szubjektív kommentárjai, az olykor indulatossá forrósodó személyes vélekedések, melyeket mindig az adatgazdag leírások és a szenvtelen elemzések ’réseibe’ helyez be – és éppen ezzel tesz meggyőzővé. (…) Mélyen elkötelezett ez a mű – néhol az elfogultság határáig az. Aki azonban a sötétenlátás vádját emelné ellene, az olvassa el a forrásokat felsoroló Befejező jegyzetek című részt is”. Arra céloz a kritikus, hogy a szerző felsorolt sok hivatalos tanácsi és pártszerv által közzétett adatot. „Ám mindent összevéve Berkovits György műve a sorozat legjavát gyarapítja”. (Lázár István: „Szorítógyűrű”. Élet és Irodalom. 1976. június 12.)

 Van több példa a feltétlen és kizárólagos dicséretre is.

„Rég olvastam valamit olyan izgalommal, mint ennek a könyvnek a legjobb lapjait. A szociográfia: a tények költészete.” [Ez a könyv] „magával ragad a tények megtámadhatatlan logikája [révén], [meg] az öröm, hogy a gondolat valami hamisíthatatlan, szilárd anyagba haraphat, és a szerző tolakodó jelenléte nélkül – bár nyilvánvalóan szándéka szerint – [és az ember] élvezheti, hogy részese a felismerésnek. (…) Nem hibátlan mű… De: több annál. Jelentős munka.” (Szász Anna. Magyar Sajtó. 1976. augusztus 8.) 

„Berkovits interjúiból drámai kép rajzolódik ki. (…) … nem moralizál. Stílusa még a legdrámaibb tényeknél is mértéktartóan fegyelmezett, tényszerű és pontos. Analizál és nem kommentál. Ezzel nem azt állítottuk, hogy nem foglal állást. Maga a könyv, a témaválasztás is az: állásfoglalás! (…) … megrajzolja a magyar társadalom mozgásának, tendenciáinak fő irányait is”. (Horpácsi Sándor. Palócföld. 1976/5.)

„E könyvben leírtakat tudomásul kell vennie minden felelősen gondolkodó embernek… aki úgy érzi, hogy köze van ehhez az országhoz.  (…) … társadalmunk szinte valamennyi szociális feszültsége is” [szerepel a műben]. „(…) A könyv részletesen bemutatja sokezernyi pokoljárás többféle fajtáját (…) … megragadja a mechanizmus törvényszerűségeit. (…) A zárófejezetben… teoretikus igénnyel foglalja össze… a ’hiánygazdálkodás’ életformájának legsúlyosabb következményeit: ... a kulturális érdektelenséget, a szűk és sivár emberi kapcsolatokat… a szélesebb közösség iránti igénytelenséget, és a munka értelméhez, céljához kapcsolódó elidegeníthetetlen viszonyt…” (Kőbányai János: „Melyik út vezet itt Budára?” Mozgó Világ. 1976. december.)

A tudományos jellegű folyóiratok kritikái voltak a legértőbbek és a legalaposabbak.  

„… a társadalmi egyenlőség gondolatát tartja szem előtt, s azt vizsgálja, hogy azok, akik a vizsgált területen élnek, ugyanolyan mértékben élvezik-e a társadalom gondoskodását, mint az ország más területein élők vagy a budapestiek. (…) … a szociológiai típusalkotás módszerével él a szerző. Három típust vázol fel: a régi és az új falusi munkás, valamint az utóparaszti életforma-típust. (…) Véleményem szerint Berkovits György könyve kitűnő. Különös értelmét abban látom, hogy a szociográfia és a szociológia közötti választóvonal áthidalását is célul tűzte ki. A tények, amelyeket felsorakoztat, s a megalkotott típusok továbbgondolásra kényszerítenek.” (Dávid János. Szociológia. 1977./1.)   

 A legérdekesebb kritikát Gombár Csaba fogalmazta meg. Mert megpendíti, hogy „… a Budapest környéki földuzzadt népességgyűrűnek nincs regionálisan szervezett politikai képviselete…  [pedig] … ihlető politikai koncepcióra  van szükség. (…) … a kérdéseket… politikai fórumon is meg kell fogalmazni. A könyv különböző passzusai – ilyen értelemben – egy széles értelmű interpellációs tevékenységet szolgálhatnak. (…) … a Budapest körüli falvakba kényszerült… bérmunkások az országban a legsúlyosabb terheket vállalva képesek csak valahogy fedél alá kerülni. Ágyrajáró, albérlő, majd – keserves feltételeket vállalva – esetleg engedély nélküli építkező lesz belőlük… (…) A ’telkes munkások’ házainak egyhangúsága, a nehéz emberi sorsok monotóniája egy ponton már feszültséggé fokozódik – levezetését csak megfelelő politikai döntések segíthetik elő.”  (Gombár Csaba. Valóság. 1976/8.)

Berkovits György: Terepszemle

Berkovits György: Terepszemle

A Terepszemlét elhallgatták, csak egyetlen bírálat említi.

Ebben a kritikus, Kőszeg Ferenc nem is az egyes írásokat említi, hanem inkább portrét rajzol Berkovitsról: "… nyomon követhetjük, hogyan alakult a jótollú és mindig tisztességes indulatú újságíró kemény publicistává, a jelenségek mélyét fürkésző szociográfussá. (…) … elárulja… hogy voltaképpen szépíró," (Kőszeg Ferenc: "Bemutatjuk Berkovits Györgyöt". Élet és Irodalom. 1980.)

Berkovits György: A – mondta Gabes – magyarázta Gy. Bence

Berkovits György: A – mondta Gabes – magyarázta Gy. Bence

A – mondta Gabes – magyarázta Gy. Bence című könyvről sem sokan emlékeztek meg.

Berkes Erzsébet lelkesen fogadta a könyvet. „… lehet interjú-dokumentum-szociológiát írni ha… Ha valaki, mint Berkovits, képes az alkotói kompozícióra. (…) Csak tényeket, idézeteket vesz a szövegébe, de gondolattársításának jellege, asszociációinak erővonalai, meditáló önelemzései túlragyognak a tények szoros körén: egy értelmiségi magatartásba világítanak bele. Olyan értelmiségibe, aki nemcsak kételkedő entellektuel, de reménykedőn önironikus is. (…) Berkovits ahhoz is ért, hogy az objektivitást átszője meghittséggel. (…) De oly bensőséges hihető erővel, amely már túlmutat a tényirodalom sivárságán. Már költészet…” (Berkes Erzsébet: „A magánélettől a közügyig”. Élet és Irodalom.1982. december 3.)

Kőszeg Ferenc, szerint „… szociográfiai regénynek látszik… Gabes példáján Gy. Bence azt kívánná demonstrálni, hogy az átlagos képességű döntéshozók szükségképpen az átlagot leginkább megtestesítő… személyt emelik önmaguk közé, azaz az átlag fölébe. (…) Gabes szövege életéről, nézeteiről és Gy. Bence kommentárja, kettőjük összefonódó monológja a kispolgári, illetve az értelmiségi közgondolkodás, a tudományos és a tömegkommunikációs műveltség egymásba illeszkedő elemeiből épül. (Kőszeg Ferenc: „Bemutatjuk Berkovits Györgyöt”.  Élet és Irodalom. 1980.)