Az első (1971-1981)

Berkovits György, igazolványkép, 70-es évek Berkovits György, igazolványkép, 70-es évek Berkovits György, igazolványkép, 70-es évek
Tehetsége egyértelmű volt”

Újságíró korában, mielőtt abbahagyta volna a zsurnalizmust, sokan kérdezgették, miért nem ír  novellát. Esze ágában sem volt, mint nyilatkozta, mert akkor, a hatvanas években, tragikusnak érezte a magyar széppróza állapotát, elképedve látta, hogy a nevetségességig agyondicsért szerzők, egy-két kivételtől eltekintve, de szó szerint egy-kettőtől, milyen primitíven és tehetségtelenül írnak, magukévá téve a fennálló, tehát a létező szocializmus életérzését és közhelyeit. Ha meg másfajta szépprózát írna, nem közölnék. „Ebben a közegben nem tudtam  magam elképzelni. Úgy gondoltam, ilyesmiket bármikor tudnék írni, de szégyelleném.” (1993. október 15. Magyar Napló. „Belső emigrációban”. Berkovits Györggyel beszélget Nádra Valéria.)

A széppróza helyett inkább a szociográfiára szavazott, miután, mint újságírónak, közlési nehézségei támadtak: „A fő- és alcenzorok keseregtek, miért vagyok én olyan gyengeelméjű, hogy nem tudom, mit lehet és mit nem. Más lehetőséget kerestem.” (1991. január 19. Népszabadság. Varsányi Gyula:  „Tojáson táncoló tények”. Berkovits György a szociográfia műfajáról és a szimbolikus tőkéről.)

A más lehetőség az úgynevezett irodalmi riportban, illetve a szociográfiában öltött testet, írói korszakát az 1971-ben megjelent második Írószemmel című antológiába beválogatott szociográfiájától számítja.

Szociológus diplomát szerzett, mélyebben akarta érteni a társadalom működését, ám szociológusként sem akart elhelyezkedni, mert (mint a már említett Népszabadság interjúban kifejtette): „… úgy láttam, hogy a társadalomtudományi kutatásokban is fantasztikus cenzúra és öncenzúra érvényesül.”

A szociográfiát „partizán” műfajnak gondolta, és, hűen egyéniségéhez, ebben érezte otthon magát. Kritikai hajlama, amely szinte születésétől kezdve kísértette,  azt is lehetne mondani, hogy meg volt vele verve, elmélyült,  miután talált magának műfajt, fajsúlyos és komoly műfajt. 

Mikor a Valóság, 1973-ban, az akkor legszínvonalasabbnak tartott folyóirat, meghívta szerkesztői közé, felfigyelve szociográfiai írásaira, kitüntetésnek érezte. Azonban egy esztendő múltán megváltak egymástól. Kőrösi József a lap főszerkesztője, és az egyik szerkesztő, Huszár Tibor a következőképpen nyilatkoztak Berkovitsról, a folyóirat történetére emlékező beszélgetésükben (1994. március. Valóság.  Kőrösi József:  „Harminchárom év a Valóság rabságában”. 5. rész. Huszár Tibor interjúja): „Huszár: Különösen Berkovits példája  bánt, mert megérdemelte volna, hogy mi is alkalmazkodjunk hozzá. Tehetsége egyértelmű volt. Aztán néhány évre szinte eltűnt. Kőrösi:  Egyrészt arról van szó, hogy egyre inkább tolódott az ellenzék felé, másrészt… meg nem tudta teljesen egyértelműen megtalálni a hangját. Nem mintha kifogásoltam volna, hanem őt magát – úgy vettem észre – nem elégítette ki teljesítménye. (…) Nem arról van szó, hogy Berkovits… ellenzékibb volt mint mi, bár egy kicsit az volt, hanem egyszerűen nem jutott neki lap. Egyik kudarcomnak ezt tartottam.”

„drámai kép rajzolódott ki” 

 Szabadúszó szociográfus lett, és miközben gyűjtötte az anyagot első könyvéhez, egyre erőteljesebben vált úgynevezett „ellenzékivé”, tudniillik amit látott, tapasztalt a „terepen”, azok a meghökkentő viszonyok  avatták  a diktatúra ellenfelévé.

„Akkoriban, pontosabban már a hatvanas évek végén, szemembe tűnt egy számomra botrányos világ. Néhány kilométert kellett csak tennem, Budapesthez közeli településekre –  agglomerációs övezetnek nevezték --, hogy észrevegyem, másképp élnek itt, és gyökeresen,  az emberek, nem mindegyikük, de a többségük igen, mint az országban akárhol, mint a fővárosban, mint kis- és nagyvárosokban, mint falvakban, mint tanyákon. Ismétlem, botrányosan másképp. Maguk ezek a települések is egészen különösnek tetszettek.

A régi, hagyományosan falusias központ körül új utcák burjánoztak el, burjánoztak a szó szoros értelmében, földesek és kietlenek, amelyek minden irányban szinte végeláthatatlanul futottak, és szegélyezték őket  hihetetlenül egyforma, igénytelen kis viskók és sufnik és fészerek, és mind frissen épült. És ezek az utcák és rajtuk a viskók tulajdonképpen szántóföldre, legelőre, mezőre, erdő aljára, vagy egyszerűen parlagra voltak kicsapva. Vadnyugat vagy inkább vadkelet. Ha elindultam egy ilyen utcában – Dunakeszin, Érden, Halásztelken, Gyálon, Vecsésen és így tovább --, elvesztettem a tájékozódási képességemet, nem tudtam merre megyek, hova lyukadok ki.

Amikor aztán leírni igyekeztem, küszködtem, küszködtem, hogyan is öntsem szavakba, mondatokba a lepusztultságot, a kisemmizettséget, a távlattalanságot, a civilizatorikus vívmányok hiányát.

Sorjáztak a sufnik, néhány éve vagy éppen tegnap vándoroltak ide lakói. Kénytelenek voltak felkerekedni, miután nem tudtak megélni ott, ahol laktak, és elköltözni oda, ahol megélhetés kecsegtetett, elsősorban ide, a főváros tövébe. Házat, lakást nem cserélhettek el, nem adhattak el, mivel vagy nem volt nekik vagy ha volt, olyan helyen, ahol nem kellett senkinek, így aztán üres zsebbel érkeztek.

Mondom, sufniban húzták meg magukat, több százezren, igen, több százezren, életük bizonyos szakaszában.” (2002. november 21. Mannheim-előadások. ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet.  Berkovits György: „Identitás határában”. Előadás.)

Ez az előadás azért született, mert az ELTE Szociológiai Intézete megszavaztatta tanárait, kik legyenek azok a magyar társadalomkutatók, akiknek műve rájuk, a szociológia egyetemi oktatása fennállásának harminc éve alatt, a legnagyobb hatást gyakorolták, és Berkovitsot – egyetlen szociográfus-íróként -- beválasztották e néhány közé, első könyve, a Világváros határában (1976) miatt – amely így „korszakalkotó” műnek neveztetett ki --, felkérve előadásra (ebből idézzük a  következőket is):

„Leírtam egy felszín alá nyomott hihetetlen szegénységről, elesettségről tanúskodó világot, s annak kultúráját, amely a létező magyar szocializmus következménye, s amelyről, úgy ahogy van, in statu nascendi,  nem szabad tudni. Azon dolgoztam, hogy beemeljem a köztudatba.

Szóval a kultúra -- hogyan is értelmeztem ezt? Soha nem fogom elfelejteni annak a betanított munkásnőnek a szavait, aki elmondván életét, kijelentette, ő huszonkilenc éves korára már öregasszony, nem akar semmi változást, fél az emberektől, már nem bírja, ahogy kifejezte, a nemi dolgot,  attól bizony retteg, öt gyereke van, de inkább szereti a kutyákat és a tyúkokat, csak az állatokat szereti, egy erdőben kívánna lakni, remete is lenne, szívesen  beszél a mókusoknak, az embereknek nem szívesen, azoktól fél, azok kigúnyolják, a mókusok becsülik, ha hihetetlen, ha nem, egy mókust nevezne ki istennek, akkor szeretné istent, és kért, higgyem el, nem hazudik, ha már egyszer szóba áll valakivel, sőt egy idegennel, akkor őszinte, különben nem szokott senkivel sem szót váltani, mert akkor elárulná  magát, mint most nekem, s ha a férje megtudná, miket gondol, belé szúrna egy kést, de előtte még megerőszakolná, ezért kedveli ő inkább a hím kutyákat, azok nem erőszakolnak.

Ebbe a hosszú mondatba belé tudtam sűríteni az asszony világát, minden lényeges vele kapcsolatos dolgot. Döbbent is voltam, boldog is. Ne ítéljenek el, az úgymond boldogságom a munkám eredményének szólt, meg persze értelmiségi mivoltomnak – ugye egy ilyen értelmiségi, mint én, nagy felfedezéseket tesz.”

A Balázs Béla Stúdióban, dokumentumfilmet is forgatott -- Lugossy István operatőrrel, aki könyvének igen tehetséges és jellegzetes szociofotóit is készítette – kötete témájából,  Lakihegyiek  címen, 1979-ben, amely egy engedély nélkül kialakult szegénytelep, ahol több felháborító életsorsból drámai kép rajzolódott ki, egy tanácstagi jelölőgyűlés szatírába hajló keretébe ágyazva. Nem lehetett vetíteni a hivatalos forgalmazásban, közönség előtt, a bicskanyitogató jelenségek ábrázolása miatt, bár itt-ott, szűk körű közönségnek művelődési házakban lehetett, viszont a miskolci dokumentumfilm fesztiválon bemutatták 1980 decemberében.

Beválasztották a Magyarország felfedezése sorozat, amelyben a szóban forgó könyve  megjelent, szerkesztőbizottságába 1977-ben, azonban hamarosan kilépett, mert nem értett egyet a sorozatban kiadott kötetek túlnyomó többségének szemléletével és színvonalával.

 Könyve egy csapásra „ellenzéki” szerzővé avatta Berkovitsot, tehát elsősorban a produkció és nem a politizálás. „Ezt a tényt szeretném hangsúlyozni. Nem politizáltam, a politikát utálom, ha csak az nem számít politizálásnak, hogy a hetvenes évek végétől, jó tíz éven át aláírtam minden rendszerellenes petíciót… (…) A szóban forgó kötetem támadta az úgymond kommunista rendszert, de mivel irodalmi műről van szó, áttételesen, viszont mivel szociográfiáról, egyúttal eléggé tényszerűen is… Sokan kérdezték tőlem, hogyan jelenhetett meg ez a  könyvem, hát csak felhúztam a vállam, akkor nem voltam ezzel tisztában. Annyit tudtam, hogy csaknem kétéves huzavona, kulisszák mögötti harc előzte meg… Pályám elejétől a hivatalos kádárista irodalmon kívül állónak tudhattam magam. (…)” (2000. február. Kritika. Bp. „Azt szégyelltem, hogy valaki titkos jelentéseket készített rólam”. Pogonyi Lajos: Beszélgetés Berkovits Györggyel.)

egy „hatalmas ionescoi blabla”

A Terepszemle (1980) című második könyve  a Valóságban és az Élet és Irodalomban a hetvenes évek elején, közepén megjelent első jelentősebb írásait tartalmazza, irodalmi és szociografikus riportokat, esettanulmányokat. Szamosi árvíz; világtól elzárt puszta; cigányéletút; faluvégi házak lakóinak, peremvárosi lakásra várakozóknak sanyarú története; kemény sorsú fonónők, nem kevésbé kemény sorsú bányászok küzdelmes mindennapjai; és néhány, történelmünkbe ágyazott, szerencsétlen élet.

– mondta Gabes magyarázta Gy. Bence (1981) egy szociológus és egy munkásfiú kapcsolatát beszéli el, pontosabban a munkás Gabes elmeséli életét, amelyet a szociológus, Gy. Bence kommentál. Az apropó az, hogy Gabest kiemelik, mint szakmunkást, illetve mint egy üzem ifjúkommunista titkárát, és egyetemre küldik érettségi nélkül, hogy majdan vezető káderként, mérnökként térjen vissza a gyárba.  Könyvének műfaját tekintve maga a szerző is zavarba került, leginkább szociografikus regénynek nevezné.

Ezzel a könyvvel áthágta mind a szociográfia, mind a dokumentumpróza műfaját, valami furcsa senki földjén találta magát, maga sem tudta, és senki más sem, hogy hová lehetne besorolni a kötetét.

Leginkább Kőszeg Ferenc értelmezését lehet elfogadni, aki azt írta, hogy  a könyv „… szemünk láttára válik hatalmas ionescoi blablává.” (Élet és Irodalom. 1980. Kőszeg Ferenc: „Bemutatjuk Berkovits Györgyöt”.)

„… hamis megismerés elleni föllépés…”

Berkovits írt kritikákat szociográfiai és szociológiai művekről, műfajelméleti tanulmányokat is a szociográfia természetéről.

Szociográfiáról való felfogását a Mozgó Világban, korának híres folyóiratában, az általa szerkesztett és közreadott szociográfiák jellemezték, a szociográfiai rovatot ugyanis ő szerkesztette a kezdetektől, 1975-től.  A szociográfia magatartása című tanulmányában (1978. december. Mozgó Világ.) a következőket írja:

„A föltárás feltétele a témát kitöltő tartalom megtisztítása a rárakódott manipulatív rétegektől, mint mikor a régészek, antropológusok előássák az egymásra halmozódó földrétegek alól – amelyek elfedték – a leletet. Tulajdonképpen, ha egy szociográfus rájön arra, hogy választott témájához csak küzdelmes folyamatban juthat el valójában, amelynek során a témát öntörvényűen jellemző tények birtokába kell kerülnie, akkor fölismerte a szociografizálás lényegét: az intézményesedett hamis megismerés elleni föllépést, s ezzel együtt az autonóm megismerésre való törekvést.

A témától függően mindig mást jelent a tartalom megtisztítása. Például a tényeknek hamis értelmezésüktől való megfosztását; a rejtőzködő jelenségek fölfedezését és tudatosítását; új összefüggések teremtését, új szemléletet; ismert magyarázatok újraértékelését; adatok, jelenségek, összefüggések, magyarázatok szokatlan bemutatását. (…)

Csak az a szociográfia lehet azonban föltáró, amely formai szempontból is öntörvényű alkotás: magán viseli annak… a bélyegét, amellyel megismerte témáját… (…)

Ezt a fölismerést példázza, ha a szerző rájön arra, hogy: a valóság tényei… önmaguk saját formáiként is kezelhetők, önálló formaelemek is… (…) talált tárgyformák”.

A Mozgó Világ – amelyben Berkovits saját szociográfiái és tanulmányai, például a tömegkultúráról,  sőt első novellái is megjelentek --  hamar megkapta az „ellenséges” bélyeget. Annyira, hogy 1983-ban be is tiltották, a folyóiratok közül egyetlenként a kádárista korszakban, betiltásában jelentős szerepet tulajdonítottak a Berkovits szerkesztette  szociográfiai rovatnak.

A Beszélőnek adott interjújában (1991. július 27. Bp. „Tárgyiasítottam düheimet”. Berkovits Györggyel beszélget Sebes Katalin.) kijelentette:

„(…) Sokan mondták, hogy az én eredendő ellenzéki hajlamaimban gyökerezik a Mozgó hatalommal való szembekerülése, mivel a szociográfiai rovatot ellenzéki rovattá tettem. (…) A társaim nem egészen ilyen beállítottságúak voltak…”.

Részletes elemzést adott, visszatekintve, a hetvenes-nyolcvanas évek szociográfiájáról a Magyar Hírlapban. (1992. július 18. Vitézy Zsófia: „A talált tárgy művészete”.)  „ Két tábor alakult ki a társadalomkutatók és írók között. Az egyik nem hitt a kommunizmusban, és megpróbálta feltárni azt, amit a hatalom rejtegetni akart. A másik tábor vezéreszméje a kommunista ideológia volt. Létezett tehát egy pártpárti és egy pártellenes típusú szociográfia. (…) Az ellenzéki szociográfusok eleinte azért nem tűntek fel ellenzéki színben – és azért is jelenhettek meg műveik -, mert egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a főbb kommunista ideológiai tételeket, a kollektivizmust és az egyenlőséget tagadják, legfeljebb nem ugyanazt értették rajta, mint a kommunista ideológusok. (…) Az a szociográfia, amit én feltárónak neveztem – és bizony ez volt kisebbségben -  nem használt még reformkommunista ideológiai mázt sem, mert nem hitt ebben sem. (…)” Arra a kérdésre, hogy miért tűnt el a rendszerváltozás után a szociográfia, azt válaszolta, hogy „Manapság nem ez az egyedüli eszköze az ellenzékiségnek. (…) Olyan szociográfia hozná lázba olvasóit, amely mind a kormányzó, mind ez ellenzéki erőkkel szemben fel tudna lépni, nem lenne demagóg vagy hazug.” 

Berkovitsnak – mint Németh György fogalmazza a Mozgó Világ története 1971-1983 című könyvében (2002. Palatinus. Bp.) – „…a szerkesztőségből való eltávolítására korábban többször is kísérletet tett a lapgazda.” Valóban, Berkovitsot a pártközpont (és nem a „lapgazda”) minduntalan ki akarta rúgatni a folyóirattól – ahol persze státust nem, csak szerződést és kis pénzt kaphatott --, de az egymást váltó két  főszerkesztő nem adta be a derekát, nem teljesítették ezt a parancsot sem, mint ahogy cenzori kötelezettségeiknek sem tettek eleget, a hely és az idő szellemétől teljesen eltérően, nemkülönben elképedésére is a hatalomnak, amely persze nem hagyhatta annyiban.

Aláírta az első jelentősebb rendszerellenes petíciót 1979-ben.

Felkérték, írjon a Bibó emlékkönyvbe, amely, nagyszabású vállalkozásként, az ellenzék különböző irányzatainak írástudóit koalícióba tömörítette, a diktatórikus hatalommal szemben, először és utoljára, Bibó István  zászlója alatt, halála alkalmából. A kötetet minden kiadó visszautasította természetesen, nem jelenhetett meg csak két év késéssel (1981) és szamizdatban.

Bibóról szóló tanulmányában – „Ismerkedésem a magyar antropológussal” -- Berkovits, a többi közt, a következőket írja: „Ezeket a megejtően szép fogalmakat – például ’a szabadság érdekében való tervezés’-t – Bibó nem határozza meg pontosan. De logikus és racionális gondolatmenetéből kikövetkeztethető, hogy ebben a szemléletben a tervezés nem egyszerűen gazdasági, művelődési vagy akár társadalmi, hanem mindezekkel együtt, és ezeken kívül, a tervezés az egyén és a közösség formálását jelenti – tehát mélységesen antropológiai jellegű ez a tervezés, tulajdonképpen egy új civilizáció és kultúra teremtését propagálja.” Megmutatkozik már akkor – és ennek később, esszéiben jelentősége lesz --, hogy Berkovitsnak baja van civilizációnkkal, kultúránkkal.

Annak ellenére, hogy ellenzékinek tartatott, sikerült szerződést kötnie életmódvizsgálatra  a Népművelési Intézettel, Újpesten kutatott, szándékozva megírni a világváros határa után a peremét is, a peremvárosokat, de abbahagyta. „Rájöttem arra… hogy már csak ismételni tudnám magam ebben a műfajban.”  (vallja be a már említett Magyar Napló  interjúban).

 És abbahagyja a szociografizálást 1981-ben.

„…ez már a múlt…  (mondja a Kritikabeli beszélgetésben). …Azokat az éveket, habár bennem élnek, ma természetesen egészen másként látom, mint amikor nyakig benne voltam. Távoliak ezek az idők, a mostani életemmel csak lazán függnek össze”.