A második (1982-2002)

Berkovits György, portré, 90-es évek Berkovits György, portré, 90-es évek Berkovits György, portré, 90-es évek

 „Teljesen egyedülálló a modern magyar irodalomban.”

Nem sírunk nem nevetünk

Áttér a szépprózára, 1981 júniusa és 1983 februárja között megírja tizennyolc novellából álló kötetét: Nem sírunk, nem nevetünk (1984) címmel. Botrány kerekedett belőle. Mi történt?  

Kiderült  Berkovits számára, több évvel később, (a Kritikában megjelent interjúban erről is beszámol), hogy miután egy íróbarátjának, akit ráadásul ő fedezett fel, odaadta  kéziratban a megjelenés előtt álló novelláit, „… és  csaknem minden novellámról elemzést készített…” a három per hármas szervnek, vagyis felhívta a figyelmet besúgóként, „Hajdu” fedőnéven, ezekre a novellákra. Persze „… már maga a tény, hogy egy kézirat… rendőri jelentés tárgya, megakadályozhatta volna kiadatását. Szerencsére megjelent, s már az üzletekben árulták, mikor a pártközpont igazoló jelentést kért a kiadótól, hogyan jelentethette meg ezt az ’ellenséges’ kötetet. Úgy tudom, miután az igazoló jelentéseket nem fogadták el, össze akarták szedni a könyveket a boltokból. Fogalmam sincs, minek köszönhették novelláim ezt a kedves figyelmet: tényleg annak-e, amit formájukban és tartalmukban jelentettek, vagy talán az ügynöknek is volt benne némi – bár elkésett – szerepe?” Azzal is büntették a novelláskönyvet, hogy elhallgatták, bár  három jelentéktelen kritika azért megjelent róla, annyi még becsúszhatott, a továbbiakban megakadályoztatott a kötetről való szólás, el kellett hallgatni, mintha meg sem jelent volna, és tényleg alig tudott róla valaki.

Volt okuk persze igazoló jelentést kérni a kiadótól a pártállami kultúra irányítóinak, hiszen a novellák hősei például: félnek, micsoda hulla lesz belőlük; korán tropára mennek; mindegy, hogy mit, csak ordítani szeretnének; az életükkel vezekelnek; vagy megszakad bennük a dallam. Felvillan egy náci haláltábor, egy komcsi börtönvilág, egy elmeszociális otthon, egy Kolhaas Mihályéhoz hasonló történet. Több meredeken hiperfrivol, szupergúnyos, iróniába mártott szöveg jellemzi a korabeli viszonyokat.

Egy amerikai irodalomtörténész, a magyar származású Marianna D. Birnbaum felfigyelt a novellákra, és mikor Berkovits az USÁ-ban tartózkodott Soros-ösztöndíjjal,  interjút készített vele (ebből egy kis részlet):

M. D. Birnbaum: A novellákban  „… ami a legmegragadóbb volt, hogy mindenki természetesen beszél… maga rengeteget ad a nyelvvel. Talán a legfontosabb a könyveiben szerintem, amit a nyelven keresztül mond, mert valódiakká válnak a figurái… különbözik minden modern magyar írótól… teljesen egyedülálló a modern magyar irodalomban. Ha a maga könyvét kinyitom, akkor tudom, hogy ezt maga írta …”

(…)

M. D. Birnbaum:  „… Kleist öngyilkos lett, maga nem lesz öngyilkos?”

B. Gy.: „Rendkívül nehéz kérdés…”.

(1986. szeptember. „Interview with György Berkovits”. Légereté. Daphne, Alabama, USA.)

A szolnoki színház egyik rendezője, Csizmadia Tibor színpadi  produkciót faragott a novellákból, már próbálták, már ragasztották volna ki a plakátokat, mikor betiltották.  

         Az egyik novella megjelent angolul is, a már említett amerikai folyóiratban, a Légereté-ben, Michael Gyepes és Ruth Trager fordításában. Egy másik lengyelül szamizdatban látott napvilágot, a fordító ismeretlen.

 „A főhős átment az itteni negyven év mindenfajta odisszeáján”

A barátom regénye

Első regényét – A barátom regénye – 1983 és 1986 között írta, négy évig fektette a kiadó, és csak a politikai hatalom változása után jelenhetett meg, a diktatúrából a demokráciába való átmenet idején, 1990-ben. Ebből az alkalomból úgymond levelet írt barátjának, nehogy azt higgye, hogy róla írt, belőle idézünk részleteket: „Lelki barátom, öregfej!… Nem akarlak megsérteni, de hát, istenem a te élményszegény életecskédből nem írhattam volna egy ilyen vaskos könyvet, ezt beláthatod… A regény nem rólad szól tehát, hanem egy számodra ismeretlen fiatalemberről, aki reménytelenül szerelmes…  Aztán meg az a fiatalember, azzal a rendkívül sok női kalandjával, bizony igen távol áll tőled, ráadásul a te kapcsolataidat hogyan is jellemezhette volna ennyi lelemény…

… Hát volt fogalmad neked arról milyen is lehetett egészen közelről történelmünk négy  legelborzasztóbb tragédiája ebben a században? S tudtad te, hogyan viszonyulsz azokhoz a rejtélyes  társadalmi erőkhöz, amelyek, bár nem felfedve igazi arcukat, annyira meghatároztak téged és a családodat az ötvenes, hatvanas években?…

Légy hát hálás, hogy mindezt feltártam előtted, öregfej…”

A Beszélő interjúban a beszélgetőtárs, Sebes Katalin  leszögezte: „A barátom regényében olyan széles történelmi és társadalmi rajzot adsz a lélektani mellett, hogy ahhoz külön szerkezetet kellett kitalálnod.

Berkovits: Zavarba hozol… a főhős szerintem – lehet, hogy nincs igazam – …átment az itteni negyven év mindenfajta odisszeáján, és ez meg is érintette, meg nem is; arról szól az egész, hogyan próbálta elkerülni, hogy ne érintse meg.” 

A Magyar Naplóbeli beszélgetésben Nádra Valéria megállapította: „Nyugtalanító könyv A barátom regénye, nincs benne semmi végső érvényesség.

Berkovits: „Ezt gondolod?, hát akkor oké. Bennem sincs semmi végső érvényesség…”

A regény egyrészt az egyéni életutakban testet öltő, huszadik századi magyar történelem kataklizmáinak és neurózisainak átfogó bemutatására vállalkozik, miközben másrészt árasztja a hatvanas évek lezser és bohém életérzését, ábrázolva jellegzetes figurákat, házibulikat, eszpresszóbeli és szerkesztőségi légkört. Mindezt átszövi, harmadrészt, a főhős rajongó, mély szerelme az elérhetetlen nő-ideál után.

A témagazdagság meg a széles látóhatár, nemkülönben az időbeli nyitottság – átfog egy majdnem teljes századot – egy újszerű, modern nagyregényt teremt meg. Újszerűsége formájának különlegességéből, pontosabban abból is következik, hogy négy fejezetében négyszer történik meg ugyanaz, csak mindig más, vagyis négyféle szemszögből. Ez a sokféle megközelítés  meg az ironikus forma mindazonáltal tényleg képes magába fogadni a magyar történelem közelmúltjának megrázó és döbbenetes jeleneteit, négy legborzasztóbb tragédiáját: a második világháború szovjet fogságát, egy náci koncentrációs tábort, a kommunista diktatúra által teremtett munkatábort, és az ötvenhatos forradalmat, de a hatvanas évek elnyomó gépezetének kevésbé durva, viszont sokkal kifinomultabb működésének ábrázolásait is, egy besúgó alakjában. Mindez egyfelől a szereplők hányattatásain keresztül tárul elénk, másfelől, a főszereplő, a fiatal újságíró életpályája nyomán.

Mindezen közben felrajzolódik a főszereplő, a Tamás nevezetű zsurnaliszta bonyolult és nehezen megközelíthető egyénisége, egy olyan jellemzésben, amely ellenáll a leegyszerűsítésnek. Az író nem törekszik semmifajta ismert és rögzült személyiségképletet gyártani. Tamás magányos, hitetlen, a kilátástalanság érzésével telített, úgy érzi, semmi, senki sem méltó arra, hogy küzdjön érte. Eszter a kivétel, Eszter, mint a szerelem megtestesülése.

Berkovits igen pontos, tárgyszerű, ugyanakkor láttató nyelven ír, sűrű szöveget alkot, üres mondata nincs.

„Te rendkívül indulatos, nagy érzelmi hőfokú ember vagy.” 

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején Berkovits úgy viselkedik, mint a regényének  főhőse, aki gyűlöli a politizálást,  még a változások forgataga sem bírja rá, hogy hajlandó legyen a politika sodrásában elmerülni, nem vesz részt semmiben, sőt éppen abban az időben távolodik el baráti körétől, az  úgynevezett demokratikus ellenzék tagjaitól. Meg is kérdezték tőle többször is az ismerősei akkoriban: „Hát mi van, illegalitásba vonultál?”

Miközben zajlanak a politikai változások előcsatározásai, Berkovits tehát regényeket ír, két kisregényt, amelyek azonban szintén csak az új rendszerben jelenhettek meg.

Életvesztesek

Az Életvesztesek (1991) egy minden szerelmében csalódott  lányt állít elénk, aki küzd azért, hogy alkotó legyen, nevezetesen színházrendező, és aki egy pinceszínházban próbálja megrendezni szerelmi csalódásait, rendezéseinek végkimenetele viszont, törekvése ellenére, a halál dramaturgiája, minden szereplő elpusztul.  Egyes szám második személyben íródott.

Halálkísértő

A Halálkísértő (1992) pontos rajzát adja egy lelki beteggé vált fiatalembernek, aki összes észleléséről azt hiszi, hogy üldözik, hogy az őt üldözők csapdáiról van szó, a színekről is azt hiszi.

Ezek a kisregények mélységes reménytelenséget és szomorúságot árasztanak, Berkovits utólag, mint nyilatkozta, megtagadja őket, kisiklásnak gondolja, ez nem az ő stílusa és szemlélete.

Különben beteljesítette viselkedésével, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, azt a jellemrajzot, amit Sebes Katalin adott róla a Beszélőbeli interjúban: „Te rendkívül indulatos, nagy érzelmi hőfokú ember vagy. (…) Társasági beszélgetésekben te nem ironikus vagy, hanem abszurd. Olyan emberek számára, akik nem ismernek, követhetetlen a stílusod. Ezt a jelrendszert, iróniát, ennek tartalmát és érzelmi szintjét, ambivalenciáit csak az tudja értelmezni, aki sok helyzetben látott, és egyébként is hasonló attitűddel rendelkezik.

Berkovits: Igen. Úgy tűnhet fel mások számára, hogy az kész regényhang vagy regényforma, amit az életben képviselek. De mindig szembesülnöm kell azzal, hogy nem így van, hála istennek, nem így van.”

Nem sokkal később írta Berkovits az ÉS körkérdésére: „A regényről manapság semmit sem lehet tudni, s ez bizony nem árt a regénynek”.

A Beszélőben megjelent interjúban mondja: „Sohasem tudtam elképzelni, hogy a gyakorlatban politizáljak: még a magánélet színterein is csak ironikusan tudtam politizálni. (…) Tehát szükségszerű volt, hogy leszakadtam. (…) Arról pedig már ne is beszéljek, hogy az esztétikum és a politikum között óriási különbséget látok: a politikum a jelen pillanatban enyhén szólva nélkülöz minden erkölcsöt, de ami még nagyobb baj, úgy látom, mindenfajta igazságot is.”

Meg kell még említeni, hogy az Ellenzéki  Kerekasztal tárgyalásairól készült, körülbelül kétszázötven órányi Fekete Doboz által produkált videofelvételt Berkovits rövidítette meg nyolc órányira, több hetes munkával, az akkor még nyolcadikos fia segítségével – mint lebecsülően hangoztatta az ilyesmit még egy kiskamasz is képes megcsinálni -, kimondottan pénzkereset céljából, mivel akkoriban, a rendszerváltozás idején nem volt állandó jövedelme; meg is tiltotta, hogy a főcímben kiírják a nevét, nehogy kapcsolatba hozzanak vele egy ilyen „alantas”, mert  politikai jellegű munkát.

 A politikai-hatalmi változás, a kapitalista demokrácia beköszönte után Berkovits konszolidált polgárként szeretne viselkedni, de nem sikerülhetett, több akadály miatt. 1991-ben például munkanélküli lett, a magántulajdonba privatizált két laptól, ahol olvasószerkesztőként dolgozott, a Fotótól, majd a Táncművészettől, nem sokat teketóriázva, pénzhiányra hivatkozva, kirúgták, és munkanélküli segélyt kapott akkor, mikor barátai a politikai hatalom valamilyen magaslatán üldögéltek. Nem volt ellenére, hogy munkahelyi kötöttség nélkül kapjon pénzt, ezt hangoztatta is, jókora iróniával, hozzátéve legalább van ideje regényt írni.

Belépett ugyan a Magyar Írók Szövetségébe a hetvenes évek végén, nehogy eggyel több támadási felületet adjon, de semmi kapcsolata nem volt azzal a szervezettel, egyetlen egy közgyűlésen vett részt, tagdíjat sem fizetett, és mikor felszólították, érdekes, éppen a politikai változás után 1990-ben, egyenlítse ki a több éves hátralékát, megragadta  az alkalmat a rég óhajtott kilépésre, kifejezvén egy nyílt levélben gúnyosan: ahelyett hogy feloszlatná magát ez, a diktatúrát fémjelző, idejét múlt szervezet, veszi a bátorságot a kommunista korszak elmaradt tagdíjait beszedni a kommunizmus bukása után, vagyis fenntartani a folyamatosságot. Az Írószövetségből való 2004-es tavaszi tömeges dezertáláson mosolygott, látva milyen szép dicsőséget szándékozik learatni kilépésével néhány pályatársa, és tapasztalva, hogy más pályatársai meg korábbi kilépésüket kötelességüknek érezték hivalkodón jelezni. Ő nem érezte kötelességének.

„B. Gy. nincs a helyén”

Szerkesztői szakértelmének és gyakorlatának köszönhetően szerencséjére megalapíthatta  másodmagával a Budapesti Negyed című folyóiratot (1993), de mikor  már ment a maga útján, szerkesztőtársa, aki, főszerkesztőként, elsősorban a pénz szerzésében jeleskedett, három év múltán, mondván, Berkovits alkalmatlan, mivel képtelen  pénzt hozni a lapnak,  megvált tőle.

Közben esszéket kezd írni a Népszabadságba, az újság felkérésére, havonta egyet, három évig (1991-1993 között) Századvégi levelek címen – az igazság lehetetlenségéről, a halálról és a túlélésről, a megtévesztésről, a gyűlölködésről, a fájdalomról, a bizonytalanságról, az erőszakról, a mértékvesztésről, a csalódásról, a halhatatlanság stílusáról, a bűn szalonképességéről, a valóság láthatatlanságáról, a hamisítás káoszáról, az egyén önstilizációjáról,  a depolitika forradalmáról, a decivilizáció korszakáról,  a deiustitiáról, a deformáról és a dekulturáról, tehát arról, hogy például nincs már politika, civilizáció, igazság, nincs már forma és nincs kultúra, meg a rejtettről, a tűrőképességről,  a civilről – kiderül, Berkovits az örök civil.

Századvégi levelek

Összegyűjti kötetbe is ezeket az írásokat, és kiadja 1995-ben. A fülszöveg tartalmaz egy említésre méltó adalékot, nevezetesen: „Amikor egy interjúban megkérdezték Berkovits Györgytől, mi az az egyetlen szó, amivel jellemezné magát, azt válaszolta, ’szabad… – és halkan tette hozzá – vagyok’”.

A kötet megjelent németül is 1999-ben a Frankfurti könyvvásárra, Briefe vom Jahrhundertende címen, Haik Wenzel fordításában.

Meghívják a BUKSZ munkatársának 1997-ben, úgyszintén elismerve folyóiratszerkesztői munkásságát, és alapozva társadalomtudományi műveltségére,  hiszen a lap bírálatokat közöl társadalomtudományi és filozófiai tárgyú könyvekről, de néhány év múlva  kiderült, ahelyett hogy megalapozhatta volna magát anyagilag a folyóirat, az idő múlásával, egy ilyen jellegű, hiánypótló periodika, egyre kevesebb pénz áll rendelkezésére,  arra sem jut, hogy a szerkesztők honoráriumot kapjanak, és már arra sem, hogy az egyetlent, aki még kapott, vagyis Berkovitsot, akinek feladata volt nyomdakész állapotba hozni a kéziratokat, fizessék,  hát megválik a laptól 2003-ban.

Mindezen közben egy regényen dolgozik, és nyolc évi munka után adja közre a Virágh Hanga legendát ír (1998) című művét.

Megjelenése alkalmából most fordítva, a lelki barátja ír úgymond neki levelet, persze fiktívet, amely rákerült a fülszövegre, ebből idézünk: „… Dühödten mentem át rajta, pontosabban ment át rajtam… Mit képzelsz? Tükörkép, árnyék stb. … nananana… Átrágtam magam rajta másodszorra is, viszonzásképpen jól megrágott közben… Vigyázz, vigyázz!… Vigyázz a csodákkal, vigyázz az emblematikus tablók sorozatával, vigyázz a memoárszerűséggel, vigyázz a filmforgatókönyvvel benne… Vigyázz azzal a Hangával… El kell olvasnom harmadszorra is… nyugtalanít…”

Másokat is nyugtalanított, volt, aki megemésztette, volt, akinek a gyomrára ment.

Nagy gonddal formálta meg Berkovits a szerkezetet, amely két részre különül el, az egyikben történik a tudható, a nyílt, a másikban a nem-tudható, a mindenki elől elzárt, mert, Berkovits alapállása szerint, az ember legalábbis két félből tevődik össze, az egyik, ami megmutatkozik, a  másik, ami elrejtőzik.

Virágh Hanga legendát ír

A főszereplő, Virágh Hanga, nem-akármilyen lény, hanem lázadó, konfliktus- és igazságkereső, némi üldözési mániával is megvert, ráadásul minden cselekedetét rejtéssé teszi tükörképének és árnyékának megjelenése, amelyek, ha nem is valóságosak, mégis telefonálgatnak, fenyegető hangú leveleket küldözgetnek, és mindenhol ott vannak, ahol  Hanga.  Szeretetéről akarja biztosítani őket, azok viszont inkább el szeretnék tenni láb alól őt, legalábbis képzeletében, és  Hanga kénytelen felvenni a kesztyűt:  „Jobb kezemben pisztolyt tartottam, nem a legjobb márkájút, csak egy közönségest, mutatóujjamat rátettem a ravaszra, és megcéloztam… s mielőtt még tiltakozhatott volna, meghúztam, a golyó egyenesen a szája nyílásába fúródott … elvágódott, koponyája szanaszét hasadva, véres cafatokban csapódott a földnek, én meg beletapostam.”

A Rádiónak nyilatkozva (1999. január 16.-án) Berkovits kifejti, hogy szerinte a nagyregényé nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő is, persze nem a hagyományos értelemben vett nagyregényé, hanem az olyané, amely egészen másképp kezeli a cselekményt, a motívumokat, a szereplőket, a szerkezetet és a nyelvet. Némelyik ilyen regény az olvasót megigézi, ő ilyet szeret olvasni, hát akkor miért ne szeretne ilyet írni. A Virágh Hanga szerinte sorsregény, egy sorsról szól, és azért írja egy nő, hogy még jobban el tudja távolítani, idegeníteni magától az igazi szerző, aki ugye férfi, s mint ilyen képes legyen felülről és kívülről viszonyulni egy női univerzumhoz, egészen úgy, mintha nem is egy férfi írta volna.

Részlete megjelent az egyik osztrák irodalmi folyóiratban,  a Podiumban Buda György fordításában.  (2005. májusi szám). 

„Berkovits György nincs a helyén…” – írja Nádra Valéria, dicsérve a könyvet, és arra gondolva, hogy szerzőt nem úgy értékelik, ahogy megérdemelné.

Berkovits egyre inkább elzárkózik a nyilvánosságtól, az irodalmi élettől és közegtől, mivel nem kapja meg azt az elismerést, amely, önértékelése, és némely kritikusa meg olvasója szerint, megilletné.

„A tét: értjük-e magunkat még.”

Abreál

Öt színdarabot írt – Abreál, Gabes és Gy. Bence, Halálkísértő, Életvesztesek, A gödörásó lány – 1999-ben és 2000-ben, amelyeket Abreál címen 2002-ben jelentetett meg.

Egy interjúban (Nádra Valéria: „Írófaggató.”  2003. február. 6. Könyvhét.) a következőket mondja:  „(…) Az abreál egy új színpadi stílus. Nem egyszerűen a realitás abszurdja, és nem az abszurditás reálisa, hanem egybejátszanak. Hadd idézzek az Előhangból: ’Ma nem úgy létezünk, nem úgy élünk, nem úgy haladunk a halálig, mint eddig. Új játékokat játszunk, darabjaimban is, melyeknek tétje más, mint régi játékainké. A tét: értjük-e magunkat még. Az  Abrálban (…) benne rejlik az a jelen pillanat, amikor már nem a halál, hanem az élet a legfőbb botrány.’ Azonban vigyázat, a legfőbb botrány előadásait jókedvűnek, sőt viccesnek, nemkülönben derűsnek képzelem. Ha például a színpadon megcsonkítja magát az egyik szereplő, mint A gödörásó lányban, akkor azt vidáman, nevetve, sőt felszabadultan teszi – s ez nem ironikus, hanem valódi felszabadultság. Szerintem ilyen lett az ember és az élete. Botrányos, de felszabadultan, derűsen botrányos – ez az új stílusom titka. (…) Tudtam, hogy darabjaim felfedezésére nem számíthatok, hiszen merőben ellentétesek a magyarországi színház várakozásaival.”

Abban bízott, hogy  Moszkvában, mivel megszületett az orosz fordítás, Tatjána Voronkina által.  (Teatr, 2004. 5. szám), hamarabb adják elő. Az angol fordító, az amerikai Andrew Bock  munkája kéziratban maradt, nem is jutott el angol nyelvű színpadokig, és mint bevallotta, kemény diónak bizonyult számára a rengeteg utalás és a roppant egyéni nyelvhasználat miatt.

Végső kérdésekkel, úgymond, foglalkoznak darabjai, és az ilyen kérdések csak akkor kerülhetnek elő, ha már szublimálódtak az emberben, nyilatkozta az író.

Az Abreál például nem más, mint egy százéves táncosnő különös emlékei a huszadik századról, előadva hajdani és mai divatos tánclépések groteszk kíséretében. A Gabes és Gy. Bencében (a címe emlékeztet a szociografikus regényre, de több közös nincs bennük) a gyilkos reklámfigura lesz, és az áldozatok, mint a gyilkos reklámfigura reklámfiguráiként jelennek meg, ám sorsuk valódi, hús és vér sors. A Halálkísértő  (a hasonló című regényhez sok köze nincs) az üldözöttség konstrukciójának felépülése félreértésekkel, melyekről nem tudható, hogy félreértések-e vagy sem. Az Életvesztesek (ugyancsak nincs köze a hasonló címet viselő regényhez): ironikus játék a színpadon belüli színpadon, színház a színházban, önmagukat parodizáló hősök tragikomikus játékával J. S. Bach, W. A. Mozart, R. Wagner, Eötvös P. és Kálmán I. zenei aláfestésével. A gödörásó lány (amely a Virágh Hanga regényben szerepel eredetileg filmforgatókönyvként, de színpadra írva más lesz) jelképe annak, hogy hogyan valósítsuk meg magunkat az önpusztításban és igen vidáman, nagyon önfeledten.

Berkovits szívesen hangoztatja, hogy darabjai a képtelenség stílusteremtő erejéből fakadnak, de ez a képtelenség szerinte a realitásé, az életé, ha úgy tetszik az élet képtelen stílusa, amelyből, szerinte, színjátékainak szellemisége fakad.

Zsidósága „semmi és mégsem semmi”

Egy modern amodern

2003-ban esszékötettel jelentkezik, tíz esszével, címe: Egy modern amodern. Miről szólnak ezek, mik a témák?

Két jellegzetes hazai sors, amelyből kiderül, hogy igazi életet nem élhetett a közelmúlt Magyarországán sem az ideológiáktól mentes polgár, sem az ideológiáknak szolgáló alattvaló.

Ha valakinek zsidó voltát származásán kívül semmi más nem bizonyítja, akkor, mint zsidó: nincs – és mégis van. Hogy lehet ez?

A világvárosi zaj, pokollá változtatva Budapestet, nemcsak a magánélet megsértését, hanem a civilizáció törését is kiváltja.

Sokkolja mindennapjainkat az övön aluli, jellegzetesen magyar történetekből kibontakozó túlkapás, kiszúrás, megbélyegzés.

A politikai elit csak megvetésre méltó, honunkban mindenképpen, kivétel nincs, legyen jobboldali, baloldali, és így tovább.

A lázadót és a terroristát meg kell különböztetni, a lázadásra szükség van ezen a világon, akár a terror ellenében is.

Nem voltunk és nem vagyunk úgynevezett modernek – hát akkor?

Berkovits első személyben nyilvánul meg az esszéiben, személyesen, sőt személyében viszonyul témáihoz, miközben kétségtelenné teszi, hogy kritikájának, melyet bőségesen kínál, semmi köze sem a múlt, sem a jelen hagyományos kritikáihoz.